Egész nyáron talán egyszer, a szezon vége felé jutott le a zánkai strandra Gondos Gábor lelkipásztor, aki nyitottan várja a falu Árpád-kori, építészetileg itthon ritkaságnak számító református templomába a turistákat, a nyaraló családokat. Nem bántja a szemét, ha valaki lazábban öltözve érkezik a vasárnapi istentiszteletre, az ünnepi viselet szerinte nem Istennek fontos: saját lelkünknek teszünk jót, ha ünnepként tekintünk az alkalmakra Isten házában.
Ha lemegy a strandra, akkor is lelkipásztor?
Alig jutok le. A helyi lakosoknak járó kedvezményes belépőt tavaly is augusztus közepe táján váltottam ki, addig be se tettem a lábam a strandra. De valóban, ha le is megyünk a családdal kikapcsolódni – ezért nagyon nehéz is elindulni –, mindig összefutunk valakivel, akár helyi lakossal, akár nyaraló ismerőssel. Amíg a bejárattól eljutok oda, ahol szeretnénk letelepedni, addig eltelik egy-másfél óra. Végső soron igen, a lelkipásztor a strandon is lelkipásztor.
Nem feszélyezi, hogy fürdőnadrágban kell beszélgetni lelki dolgokról? Vagy ott inkább csak hétköznapi történésekről esik szó?
Nem, hiszen az egy más közeg, és természetes, hogy pólóban, fürdőnadrágban beszélgetünk. De miért ne kerülhetnének szóba mélyebb témák? A lelkipásztor nyitottságán múlik, hogy rövidre zár-e egy beszélgetést, és marad az időjárásnál, a napi közéleti dolgoknál, vagy teret ad egy mélyebb beszélgetésnek. Én a Hogy vagy? kérdésre ténylegesen választ várok, nem csak annyit, hogy kösz, jól. Egy őszinte kérdéssel olyan csatornákat lehet megnyitni, még akár a strandon is, egy fa árnyékában, ami után nehéz felállni és továbbmenni. Rajtunk múlik, és nem azon, hogy a templomdombon vagyunk, vagy a strandon.
Apropó, fürdőnadrág. A Balaton-parton mindenki lazábban öltözködik: előfordult, hogy valaki fürdőruhában tért be az istentiszteletre?
Ilyenre nem emlékszem, de a rövid nadrág és a póló teljesen természetes egy ilyen nyaralóhelyen. Ha valahol, akkor itt igen gyorsan oldódik fel ez a dolog. Önmagában nehezen értelmezhető szabályként, hogy így vagy úgy kell felöltözni az istentiszteletre, hiszen ha valaki nem különbözteti meg ezt az alkalmat valamilyen módon a hétköznapoktól, akkor azzal saját magát fosztja meg az istentisztelet egy részétől. Emlékszem, annak idején katolikus nagyapám hogyan készült a szentmisére: elővette a borotválkozókészletét, felvette az öltönyét, amit csak erre az alkalomra használt, és ez valahogy része volt az ünnepnek. Isten elé készülök, járulok, és felkészítem erre magam, amennyire csak lehetséges. A ma emberének hiányzik a jó értelemben vett rítus az életéből. Még mindig van egyfajta lázadás a szabályokkal és azzal szemben, hogy korlátozzák a szabadságunkat. Akár a hétköznapi rituálék is hozzá tudnak tenni az ember életéhez, legyen az a reggeli kávézás vagy a családi étkezések. Az Istennel kapcsolatban kialakított rituálék pedig szintén többé tudnak tenni. Felnőtt embereket, tanítványokat fogadunk magunk köré, nem szoktam sem rosszallóan nézni, sem szólni azért, ha valaki kevésbé ünnepi öltözetben jön a templomba, nem szeretném ennek a felelősségét magamra venni. Ezt mindenkinek magának kell megbeszélni az Úristennel.
A templomdombon is teljesen kiégett a fű, kókadoznak a mandulafák, igen forró, száraz nyarunk van. Foglalkoztatja-e a prédikációk során a klímaváltozás?
Inkább a személyes beszélgetésekben kerül elő az a téma, hogy ennek milyen vonatkozásai vannak a Bibliában. Ezekkel az összefüggésekkel azonban vigyázni kell. Az egyháztörténeti feljegyzésekben nagyon sok olyan korszakot látunk, amikor az akkori emberek valami nagyon rosszra készültek, és úgy gondolták, abból nem lesz újrakezdés. Bármennyire is tragikusnak és kaotikusnak látszik az, ami most minket körülvesz – és itt nem csak a klímaváltozásra gondolok –, és az embernek vannak olyan érzései, hogy ennek rossz vége lesz, teológiailag ezt nehéz kimondani, mert nem lehet benne bizonyosságunk. Amikor az Úristen úgy dönt, hogy elkezdi a végső újat az övéi életében, akkor ez mindenképpen meg fog történni. Ugyanakkor a teremtett világról való gondoskodás az embernek feladata: azon a néhány négyzetméteren, talpalatnyi földön, ahol él. Mi is igyekszünk mindent megtenni: a családi kiskertben egészséges élelmiszert, zöldséget termelünk, vannak állataink, tyúkok, nyulak, galambok, így tojásért sem kell boltba menni.
Kis templomuk Árpád-kori alapjai, különleges patkó alakú szentélye, dupla templomtornya ritkaságnak számít hazánkban. Mennyi maradt meg az eredeti, ősi kövekből?
A templomot a kilencvenes évek elején úgy sikerült helyreállítani, hogy a különböző korokban történt átépítéseket is láthatóvá tették. Az eredeti, a mostaninál jóval kisebb román kori templom a XI–XII. század fordulóján épült, és csak száz évvel később építették hozzá a nyugati templomtornyot. Ez azonban nem az a torony, ami ma magasodik a keleti szárnyon. Utóbbi a legfiatalabb része az épületnek, száz éve került oda. Szoktam is viccelődni azzal, hogy ez az ország legkisebb kéttornyú temploma. Még római kori oszloptöredékeket is feltártak a nyolcvanas évek közepén (római villa helyén épült ugyanis a templom – a szerk.), amelyeket egy kiállítás mutat be a karzaton. Több olyan dolog is van, ami önmagában is egyedivé tenné a templomunkat, de ez itt mind együtt jelenik meg.
Milyen érzés egy olyan helyen szolgálni, ahol már kétezer évvel ezelőtt is emberek beszélgethettek és majd ezer éve Istenhez fohászkodnak?
Ha az ember magára csukja az ajtót, valóban átélheti, hogy az Isten jelen van közöttünk, és jó itt lenni. Nemcsak az istentiszteletek alkalmával, hanem akkor is, ha bejön az ember, elcsendesedik, és beszélget egyet az Úristennel. Volt egy alkalom az életemben, amikor kijöttem a templomból, odamentem a szentélynek a sarkához, ahol kilátszik az alapnak egy köve, lehajoltam, megfogtam, és nagyon megérintett az elmúló időnek az a gondolata, hogy valaki, lassan ezer éve, ezt a követ ugyanúgy megfogta és ide helyezte. Rácsodálkozom, hogy mennyi minden elhangzott ez idő alatt az ember és az Úristen között: örömök, hálaadó imádságok, fogadalomtételek, újszülöttek befogadása az anyaszentegyházba, majd sokszor a kicsik eltemetése… Mennyi fájdalom, mennyi könny, amit az emberek imádságba foglaltak. És mintha nemcsak mi lennénk itt, hanem valóban megéljük, hogy a bizonyságoknak a fellege körülvesz bennünket. Az egyház nem csak az, amit magunk körül látunk: itt vannak velünk az elődök, akik közül, mikor ide kerültem, még sokan éltek. Megrendít az is, hogy a török hódoltság idején százötven évig nem használták ezt a templomot, aztán jöttek a protestáns svábok, és újra megtelt imádsággal. Ahogy az Ige is arról beszél, hogy Isten a kövekből is teremthet fiakat Ábrahámnak (Mt 3), hálásak vagyunk, hogy élünk.
Így aztán a templom őrzi a reformátusság régi szokásait is, amit egyre kevesebben ismernek ma.
Ha a reformáció korából nem is nagyon maradt feljegyzés, az újratelepítés korából már igen. De már mi is ismerhettük azokat az embereket, akik a két világháború között itt konfirmáltak, esküdtek, elkísérhettük az utolsó útjukra őket. Az elmúlt húsz évben pedig teljesen kicserélődött a gyülekezet, és ez a liturgiában is sok változást hozott. Például akkor, amikor ide kerültem, ezeknek az idős embereknek az óévet záró istentisztelet rendkívül fontos volt, én meg akkor ifjú titánként ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Mentünk volna inkább a barátokkal bulizni. „Szilvesztereste istentiszteletet tartani?!” – kérdeztem magamban. És amikor ezek az emberek már nem tudtak jönni – ki is maradt két-három év –, akkor volt egy pillanat az életemben, amikor rájöttem, hogy ez mennyire jó. Újrakezdtük. Először csak ketten voltunk a kántorasszonnyal, aztán egyre többen. Ma már vagy harmincan vagyunk itt szilvesztereste, és számomra ez az egyik legkedvesebb alkalom a szentesti és a nagypénteki istentisztelet mellett.