A kultúra varázskörében

Ön évtizedekig élt és alkotott olyan történelmi időkben, amikor Kárpátalján minden kimondott szót mérlegelni kellett, a hallgatásnak pedig üzenete volt. Beszélne erről részletesebben?

A mai fiatalok számára a XX. század '70–'90-es évei, amikor a kárpátaljai magyar irodalom eszmélni kezdett, valóban történelmi időket jelölnek, pontosabban mondva a szovjet hatalom utolsó évtizedeit. Valódi zsarnoki korszak volt ez, amikor a pályakezdőktől is megkövetelték az úgynevezett pártos irodalom elveinek alkalmazását, azaz a szocialista életmód és a rendszer dicséretét. Voltak, akik meggyőződéssel eleget tettek az elvárásoknak, s akadtak, akik inkább a hallgatást választották. Világlátásom okán ez utóbbira kényszerültem én is. 1969-ben azonban világra jött Kovács Vilmos Verecke című verse, a kárpátaljai magyarság öntudatának egyik imaerejű támpillére. Ez a vers több fiatal költő számára biztató és követendő példát teremtett a magyar történelmi múlt fontosabb eseményeinek a felvillantására. S. Benedek András kuruc témájú verseire gondolok itt vagy saját történelmi verseimre, amelyek abban az időben többnyire csak a magyarországi kulturális sajtóban kaphattak nyilvánosságot. Az irodalmi művek külföldre juttatását a szovjet kultúrpolitika berkeiben nem nézték jó szemmel, s mondvacsinált, személyre szabott okokkal retorziót alkalmaztak minden érintettel szemben. Kovács Vilmost szerkesztői állásából bocsátották el, S. Benedek Andrást besorozták katonának, engem pedig az ungvári egyetemről 1972 januárjában, a hetedik szemeszter végén csaptak ki, majd szintén elvittek katonának. Fodor Gézával, néhai kiváló pályatársammal kevéssel utánam hasonlóképpen jártak el. Így kezdődött a kárpátaljai fiatal írókra kényszerített hallgatás nyolc éven át tartó időszaka. Akkori kiállásunk áldozatvállalás volt ugyan, de nem fölösleges, mert ebből a „kis” irodalmi zendülésből kezdődött s fejlődött tovább a kárpátaljai magyarság polgárjogi mozgalma, amely a rendszerváltáshoz érve a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségben teljesedett ki.

Mi történik a költővel, amikor a külső világ zaja elnémul, de a belső kényszer mégis írásra hajtja? Mi az, amit csak a csendben hall meg?

A világ folyamatos, egyre elviselhetetlenebb zaja – tapasztaljuk naponta – nem némul el, de az alkotó ember, ha nagyon akarja, kivonhatja magát a hatása alól. S ha valóban alkalmas időt talál a testi-lelki pihenésre, észre sem veszi, hogy a szervezete töltekezni kezd a föld, a zöld növényzet, a szabad vizek ősi energiáival. Elérkezik szükségszerűen a csend ideje is, amelyet mindezidáig József Attila érzékeltetett a legtökéletesebben. „Hallod-e, csont, a csöndet? – kérdezte – Összekoccannak a molekulák.” Ilyenkor lehet igazán magunkba mélyülni, ilyenkor kell elkezdeni a rendrakást. A mindennapok zajait tudatunkban megrostálni, a fennmaradók hatásait mérlegre rakni, s belső naplójukban rögzíteni a tapasztalatot, amit már leírni, közkinccsé tenni is érdemes. Sokszor belső gyötrelmekkel járó folyamat ez, de bizonyos értelemben maga a megtisztulás. Eredménye a lélek gyümölcse, s ha tetszetős, nevezhetjük versnek is.

A verseiben a táj nem díszlet, hanem szinte élő szereplő. Ha lehunyja a szemét, melyik az a gyermekkori földdarab vagy illat, amelyikhez ma is menekül, ha elfogy a világban a biztonságérzete?

A természet, a táj valóban nem díszlet, hanem a szülőföld látható és élvezhető, a lelket megszólító része. A szülőföldnek ugyanakkor múltja is van, amely nem látható, de megismerhető, s van a történelmi múltban gyökerező szellemi és tárgyi kultúrája, épített öröksége. Mindezeknek kell, hogy legyen egy gazdája, közössége, amelyhez tartozásunk nemcsak büszkeséget, de biztonságérzetet is jelent. Istenem, de szép is lenne, ha ez a közösség végre nyugalomban élhetne! Biztonságérzetem fogytán szívesen hunynám le a szememet, hogy visszarévedjek a szülőföld gyermekségemben tapasztalt állapotába. Akkor is a nagyapám kertjének százéves almafája alá vágynék, amelynek hatalmas lombja úgy borult a kertre és a megszaggatott nemzettudatú kis családi közösségre, mintha csak az elveszített ország jogrendszerének képzelné magát. De a tiszaújlaki Tisza-partra, az egykori Akácosnak nevezett pihenőhelyre is vágynék. Árnyékos, füves területére, ahol a munkában töltött napok és hetek végén kis csoportokban pihent, kártyázott és másként is szórakozott a fél falu népe.

Kisebbségi létben az anyanyelv egyszerre fegyver és menedék. Érzett-e valaha olyat, hogy a magyar nyelv az egyetlen „ország”, amely megmaradt önnek, és ha igen, nem magányos-e ebben a birodalomban?

Helyénvaló, valós kisebbségi helyzetre vonatkozó kérdés ez is. Évekkel ezelőtt az anyanyelv három ajtaja című esszémben igyekeztem kifejteni minden, számomra fontos részletét. De hivatkozhatunk Illyés Gyulára is, aki Haza a magasban című versében összetettebben és tömörebben, egy szürreális gondolatban, a teljes Kárpát-medencei magyarságra értelmezve fogalmazza meg az anyanyelv és a nemzeti kultúra rendkívüli erejét. Ha a trianoni határok érinthetetlenek, a magyar közösségeknek a határok fölé emelkedve, a magasban kell összekapaszkodniuk, és a közös nyelv és a kultúra háttértámogatásával biztonságosabb menedékre találni. Amikor az egykori Kelet-Németországban szovjet katonakorom utolsó hónapjait töltöttem, s már nagyon kifogytam az anyanyelv melegéből, az őrület határán a mosdók csempefalai közé menekülve a Toldit kezdtem fennhangon mondani. Úgy tűnt nekem akkor, mintha Arany János nyelve lenne az egyetlen kapaszkodóm, amely által távoli közösségemet elérhetem.

Ön mélységében ismeri a népballadák és a folklór világát. Mennyire tartja magát a „közösség emlékezetének”, és mennyire érzi úgy, hogy a verseiben ön által az őseink beszélnek?

A folklór ma már csak egy része szellemi kultúránknak, de valaha átfogta és meghatározta szinte a teljes magyar világot. Legfontosabb ága, a népköltészet teljes műfajrendszert hozott létre, s ezen belül a népballada (kimondottan európai elterjedtségű műfaja) is felépítette a maga mesei-mondai beütésekkel színesített, virágkorában a hírközlés szerepét betöltő rendszerét. Ha a folklórt összességében a magyarság emlékezetének tekintjük, s benne a népballadát egy valaha divatos, sokak által közkedvelt műfajnak, büszkén vállalom, hogy ezt a műfajt Kárpátalja közösségi emlékezete számára az 1970-es, ’80-as években én mentettem meg az enyészettől. Ha ehhez hozzáteszem, hogy költészetszemléletem a balladagyűjtéseim idején kezdett formálódni és tisztulni, elfogadható magyarázatnak tűnik, hogy a balladák drámaisága és képi világa beleívódott a tudatomba, ám verseimből időnként – kimutathatóan – visszaköszön. Ha az olvasó hajlamos ezt őseink mélyről érkező üzenetének tekinteni, hozzáteszem, hogy szövegeimet sokszor az ösztönös, spontán szövegszerveződés alakítja, ám az olvasói megérzést igazolom és tisztelettel elfogadom.

A költészet napján a magyar líra erejét ünnepeljük. De ön hogyan éli meg azt a kettősséget, hogy miközben a szavak örökkévalók, az a világ, amelyről ír, a falu, a régi rend, a kárpátaljai közösség, folyamatosan fogyatkozik és alakul?

A magyar költészet napja – nem véletlenül – József Attila születésnapjának ünnepe is. Bár számos véleménnyel, értékeléssel találkozunk, én hajlamos vagyok őt a legnagyobb magyar költőnek tekinteni. A szavak, amint valaki által verssé szerveződnek, kacérkodhatnak az örökkévalósággal, önmagukban azonban soha. A versek tárgya viszont legtöbbször múlandó, legjobb esetben változó. Így szülőföldünk, a kárpátaljai kistérség is folyamatosan változik – most éppen fogyatkozik és hígul. Én koromnál fogva rendszeresen járok haza, s bár az összkép lehangoló, azt tapasztalom, hogy a falvak s úgy-ahogy a város, Beregszász közössége is helyén van ahhoz, hogy a béke beköszöntével képes legyen regenerálódni és akár erősödni is. Biztos vagyok benne, hogy ebben a helyreállásban a közelmúlt eseményeit is feldolgozó költészetnek fontos szerepe lesz.

Önnek a versei mellett a hite a legfőbb iránytűje. A költészet napján, a mai zaklatott világban hogyan látja: a magyar szó és a református hit hogyan tudja ma is azt a szellemi és lelki fundamentumot adni, amire egy következő nemzedék biztonsággal építheti az életét? Mi az az üzenet, amit Isten és a nemzet szolgálatában álló költőként a legfontosabbnak tart átadni?

Köszönöm ezt a megállapítást. Hadd folytassam azzal, hogy a reformáció harcos prédikátorai egyszer már visszahozták a pokol torkából a magyarságot. Ezt nálam sokkal nagyobb tekintély, Illyés Gyula mondja: „Hiszed, hogy lenne olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin? Nem hiszem.” Persze, nem kimondottan a nagy svájci reformátorra, hanem Károli Gáspár bibliafordítására, a magyarul hirdetett Igére, a sokszor vérre menő hitviták hőseire és az anyanyelvi oktatás elszánt oskolamestereire kell gondolnunk. Ma azonban soha nem tapasztalt ideológiai és politikai nyomás nehezedik Magyarországra, s ebben a küzdelemben a hit gyakorlásának és megtartásának szerepe túlbecsülhetetlenül fontos. S ha emlékszünk még Reményik Sándor Templom és iskola című költeményére, a nemzeti megmaradás két feltételére, hadd tegyem hozzá az ugyancsak pajzsként viselhető, identitáserősítő nemzeti kultúrát, s benne kiemelve a magyar költészetet. S végül ismét Illyést idézve, igazolásként mindenkinek ide mondom a Haza a magasban újabb néhány sorát: „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, s köréd varázskör teremtődik.” Aztán: „...te mondd magadban, behunyt szemmel, csak mondd a szókat, miktől egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak.”