A keresztyén egyház könyvvel a kezében született. Ez a könyv az Ószövetség, amelyhez hamarosan társultak az újszövetségi szent iratok. Ezért helyesen teszi egyházunk közössége, hogy bibliavasárnapi istentiszteletén minden évben megemlékezik erről a szent könyvéről, amely Isten kinyilatkoztatásának egyedül hiteles dokumentuma, erről szóló hívő emberi bizonyságtétel. Isten hozzánk szóló szava ugyanis nemcsak éltető erő, hanem végső eligazító norma is arra nézve, mit kell Krisztus egyházaként hinnünk, tennünk és hirdetnünk, miként kell élnünk. Az anyaszentegyház léte tehát elválaszthatatlanul egybekapcsolódott e szent iratokkal. Minden istentiszteleti Szentírás-olvasás visszatérés ehhez az örök forráshoz, e velünk vándorló, éltető eredethez. Ezért a templom nem lehet előadóterem vagy iskola, nem elég az, hogy az úrasztalán ott van a nyitott Biblia. A Szentírás megszólaltatásának a legfőbb célja az, hogy a felhangzó Ige bennünk is életté, „testté” legyen (Jn 1,14), növekedést, érést hozzon, gyümölcsöt teremjen. Jézus Urunk tanítása szerint Isten Igéje „mag” (Lk 8,11). Vagyis nem élettelen, néma betűk halmaza a Biblia, hanem életcsírát hordozó „mag” van benne elrejtve. Urunk nemcsak a magvetővel azonosítja magát e példázatában, hanem a „maggal” is: az Igével.
Ha a Szentírást olvassuk, jó tudnunk, hogy abban mindig személyesen kíván szólni hozzánk valaki, maga Isten. Ha pedig Isten Szentlelke ráfúj Bibliánk lapjaira, a benne leírt történetekre, azok mintegy hangközvetítő membránokká válhatnak számunkra. A membrán még nem a hang, csak a közvetítő eszköz. Isten Lelke azonban megteheti, hogy meghalljuk ezt a „kiáltó szót” életünk pusztájában (Mk 1,3), az édenkerti „csalitosban” (1Móz 3,8), a „tűz közepéből” (5Móz 4,12) vagy „ezekben a végső időkben” egyszülött Fiának ajkáról (Zsid 1,1–2). Ezért az egyes bibliai könyvek írói sem pusztán „írnokok”, hanem bizonyságtevők, akik különböző stílusban, eltérő irodalmi formákban tesznek bizonyságot Isten hozzánk érkező Igéjéről, Jézus Krisztusról. Bizonyságtételük nemcsak a kortársakat, hanem a következő nemzedékeket is szolgálja – így minket is. „Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy nektek is közösségetek legyen velünk” – vallja János apostol (1Jn 1,3). Mivel pedig e bizonyságtételnek hitelesnek kell lennie, ezért hitbeli elődeink végérvényesen megszabták számunkra e szent iratok körét és számát. E később bibliai kánonnak elnevezett iratgyűjteményben a szentírók a mindenkori hívő közösséghez szólnak, miközben maguk is „pódiumbeszélgetést” folytatnak egymással. A könyvnyomtatás feltalálásával a reformáció egyházai a szent iratoknak ezt a gyűjteményét – addig soha nem látott mértékben – minden hívő kezébe adhatták. E lehetőség viszont arra kötelez, hogy közvetlen módon és viszonylag önállóan olvassuk és értelmezzük Isten Igéjét. Nyilvánvalóan kell némi történeti tájékozottság is hozzá, mint minden régi könyvhöz, és nem tagadhatjuk azt sem, hogy nem könnyű olvasmány.
„A nem teljesen megértett Biblia mégis ezerszer többet ér a félretett, magára hagyott Bibliánál.”
Mert nem az az igazán művelt, akinek sok adat van a fejében, hanem az, aki szeretne többet tudni. A hívő ember életéhez hozzátartozik a naponkénti reggeli áhítat, a Szentírás meditatív olvasása, amellyel teret adunk az ajtónk előtt várakozó, bebocsátásra váró Úrnak. Lehet, hogy nem értünk mindent, de amit e találkozásból nyerünk, felülmúl mindent. Mert az igazi megértés nem okos megfigyelések sorozata, hanem együtt létezés azzal, akit hétköznapi törékeny világomban meg akarok érteni. Megvilágosító erejű ebből a szempontból az emmausi tanítványok története (Lk 24,13–35). E két csalódott, szomorú embernek maga a feltámadt Úr magyarázza titokzatos idegenként az Írásokat. És bár gerjedezik a tanítványi szív, mindez még nem elegendő ahhoz, hogy felismerjék őt. Csak utólag, a vele való úrvacsorai közösségben, a kenyér megtörésekor lesz bizonyossá számukra, hogy maga az élő Úr van velük. Minden Szentírás-értelmezés záróköve a Jézussal való úrvacsorai közösség. Így lesz a sejtésből bizonyosság, mert a Szentírás igazi megértése elsőrenden istentiszteleti, úrvacsorai, azaz liturgiai esemény.
A szerző nyugalmazott lelkipásztor, a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiumának elnöke.
Cikkeinket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben sok érdekes és értékes tartalmat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!