A kilincstől az úrasztaláig

Mitől válik egy tér szakrálissá? Milyen legyen a berendezése? A villamoson a Böszörményi út felé haladva akarva-akaratlan eszembe jut gyerekkorom. Édesapám is belsőépítészként dolgozott. Kedvenc anyaga a fa volt. A füle mögött szinte mindig ott volt a grafitceruzája, zsebében a colstok vagy a mérőszalag. Munkaruhájának mindig faillata volt, hiszen bútorokat is gyártott, sokat fűrészelt, forgácsolt, csiszolt. A könyvespolcon, a zongorán, a dohányzóasztalon, szinte mindenhol ott voltak a feljegyzések, számok, skiccek és ezermesterújságok.

A villamos megáll a Királyhágó téren, ahonnan azonnal feltűnik a budahegyvidéki református templom. Az utcafronton, a kapuban vár Horváth Gyula tervező, aki az építésszel és az orgonaépítőkkel egyeztetett a további munkálatokról. – Nem hagyományos templom ez. Étterem és kaszinó volt régen – kezdi az idegenvezetést a belsőépítész. Már az előtérbe lépve a padlón feltűnik az első szimbólum: nyolcágú csillag. Tágas belső tér fogad, mobilszékes berendezéssel. A nagy belmagasságú térben egyedi tervezésű függesztett lámpák sorakoznak, formailag illeszkedve a szószék és az úrasztala környezetéhez és íves, lendületes megjelenéséhez. Mindezek között a leghangsúlyosabb az úrasztala.

Helyet foglalunk, és jön a történelem. „Mindig ismerkedéssel indul a munkám – kezdi szakmai bevezetését Horváth Gyula. – Amikor felkérnek, hogy tervezzem meg egy templombelső berendezéseit, elsőként mindig az a kérdés, hogy a templom új vagy már használatban lévő. Mindkét feladat izgalmas, de más-más megközelítést kíván egy működő templom átalakítása és egy most épülő, amely jóval nagyobb szabadságot és mozgásteret enged. Az ideális az, ha már az építész tervezési folyamatában is jelen lehetek. Az esetek többségében akkor szólítanak meg, amikor az épületből valamennyi már elkészült, de ez nem baj, csupán meglévő adottságként kell kezelnem. Szeretem azt is, amikor egy épülő vagy félkész épületbe kell „beállnom”, a malterosvödrök között araszolgatva megálmodnom a templom jövőjét, hol is lesz a szószék, honnan, mit lát, hall a gyülekezet.

Ülök a térben, várok, sétálok, engedem, hogy hasson rám a környezet. Húzom az időt, a döntést, merre induljak. Még nem mozdul a kezem, de napok, hetek múlva összeáll a kép – legalábbis azt hiszem –, elkezdek rajzolni, modellezni. Egyszerre felemelő flow-érzés, ugyanakkor „félelmesztő”, ahogy Rebeka lányom mondta kisgyermekként a félelem és rémisztő szavakból alkotott új kifejezést. Nem szabad megállni, összeáll valami, lehet, hogy egy lámpa, egy kilincs, egy forma, egy motívum. Ha napok, hetek múlva is hat rám, akkor maradhat, ha nem, akkor irány a szemétkosár. Amikor kialakult a koncepció, indulhat a bokrosodás, az újabb és újabb hajtások és persze a megtorpanások. Sokszor egy bibliai ige az, amely átsegít és elindít egy-egy új folyamatot. Mindezek mellett fontos az, hogy megismerjem a helyi gyülekezetet, annak múltját és jelenét.

A széksorok mentén haladva eljutunk az úrasztalához. – Itt, ebben a térben is volt kiinduló ige: „Íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt...” Az ószövetségben még zárt templomi tér szentélye kinyílik, hiszen Krisztus áldozatáért már szabadon mehetünk az Atyához – mutatja is a munkáját az alkotó: látjuk a rést, látjuk a hangvetőt, amely nem véletlen módon keresztet formál. Ennek a keresztnek a felső, vízszintes szára a körbeölelő karéjjal együtt részben ölel, részben oltalmaz. Megállok, és valóban azt érzem, ez a hely befogad. Itt jó leülni. Középen az úrasztala a legfontosabb hely, a hirdetett igének, a sákramentum kiszolgáltatásának a helye, ami a tekintetünket is odahúzza, illetve innen nyílik meg minden. Szimbolikusan ott áll a gyülekezet félkörben, a különböző szélességű lamellák mintha a gyülekezetet ábrázolnák.

– A püspök úr azt kérte, ismerve korábbi munkáimat, hogy semmiképp ne legyen színes, hanem minél világosabb, és határozottan egyszínű. Így esett a választásom a világos színű kőrisfára – mondja a tervező. Jól jön a magyarázat, mert így már én is jobban értem, hogy miért ilyen erős a formai gazdagság: azért látjuk itt nyomokban a francia stílusirányzat jeleit, mert ez art deco kaszinóépület volt korábban. Érkezik Bogárdi Szabó István püspök, hogy megnézze, és azt mondja: „Gyula, köszönöm, látom, követed az egyszínűséget…” Mosolyog, látszik, elégedett a tervekkel és a kész templommal.

– Fontos az otthonosság, a befogadó környezet, hogy amikor belépek egy templomba, akkor ne üres teret lássak, hanem azt érezzem: megérkeztem, otthon vagyok. Ha valaki benyit, aki korábban még nem járt ilyen helyen, ne feszengjen, hanem könnyen megtalálja a helyét a közösségben; amihez persze az is hozzátartozik, hogy valaki szólítsa meg őt, hívja be, beszélgessen vele – mondja Horváth Gyula.

A budahegyvidéki templomban az otthonosságot sikerül megéreznem, keresem ugyanakkor a szimbólumokat, amelyeket korábbi munkáinál a belsőépítész előszeretettel használt már. – A jelképekben nincs nagy mozgásterünk – mondja. – Sok korábbi munkámban előszeretettel használtam az ókeresztyén szimbólumokat. Itt a bejáratnál csillag formájú függesztett lámpát találunk, fényének a vetületében pedig ugyanaz a csillagmotívum jelenik meg színes kövekből kirakva a padlóburkolaton. Ez a nyolcágú Kálvin-csillag. A kereszt megjelenítésétől a reformátusok sokáig féltek, ma már változik a megítélése. Évtizedekkel ezelőtt még úgy terveztem egy templomba keresztet, hogy az csillagnak is tűnhessen. És akkor a szigorúbbak csillagnak látták, a bátrabbak meglátták benne a keresztet. Most már merem remélni, hogy a többségünk nem fél a kereszt megjelenítésétől a református templomokban sem.

Bizonyos míves szakmák és iparművészeti ágak a mai templomépítészetben nem jelennek meg olyan erővel, mint korábban. Egyrészt azért, mert mintha elfeledett technikák lennének a réz- vagy üvegberakások, az üveg- vagy kőmozaikok, a kovácsoltvas. – Ezek a szakmák kezdenek elfelejtődni, de reménység szerint újraéledni is – veszi át ismét a szót a tervező. – Én igyekszem ezeket még használni, de csak akkor tervezek be fémes vagy más technikát, ha tudom, hogy van hozzá olyan csapat, akik jól bánnak a fémmel, kővel, üveggel. Természetes, hogy amikor kovácsoltvasra gondolok, akkor a szakma eredeti tudásanyagát biztos kézzel használó és a mai formanyelvet ismerő szakemberek nyitottságára és alkotókedvére építek. Sok ilyen értékes alkotótársam van. A munkám nem érne semmit a megbízó bizalma, a kivitelezők szakmai igényessége és engem is elviselő türelmessége nélkül. Ez olyan biztos tud lenni, mint egy háromlábú szék. Egyik sem állna meg magában a másik kettő nélkül. Itt, a Böszörményi úton a fából készült berendezéseket és bútorokat egy lélekben, fejben és szakmai tudásban is „jól felszerelt”, profi csapat készítette. Az én munkámat nagyban segíti az, ha sokszor lehetetlennek tűnő kérést is megoldó, kreatív kivitelezőkkel dolgozom. Úgy élem meg a közös alkotómunkánkat, mintha kamarazenekarban játszanék zeneszerzőként, de együtt zenélve és megélve a zene örömét. A kilincstől az úrasztaláig haladva az a fontos, hogy a harmóniát érezzük. Amikor valaki lenyomja a kilincset és belép, akkor vezessék végig a formák, megtiszteltetést érezzen, azt, hogy itt vártak rá. Szent ez a hely.

Van-e kedvenc munkája? – kérdezem, mert ámulatba ejt az a sok elvégzett feladat, amelyről hallok. – Közhelyesen fog hangzani – ismét szerényen folytatja –, de amiként a gyerekeimnél és az unokáimnál sem tudom azt mondani, hogy ki a kedvenc, itt sem tudom. Természetesen mindig az, amelyik a legközelebb áll hozzám időben. Most épp a budahegyvidéki templom, mert itt sok szempontból kerek a történet. Éppúgy, ahogy a beszélgetést a kilincstől kezdtük, és elértünk a szószékig. Mindenre kiterjedően dolgozhattam, az esernyőtartótól a gyülekezeti helyekig. Egy másik nagy kedvencem a Rózsakerti Demjén István Református Általános Iskola és Gimnázium.