A keskeny út

A napsütés ellenére csípős az idő, amikor megállok a Pest vármegyei Monor egyik takaros portája előtt. A fakapun egy fehér lapra nyomtatott szöveg fogad, amely szerint 2021-ben megszűnt az itt működő esküvőiruha-kölcsönző. Ennek ellenére röviden megnyomom a csengőt, kisvártatva nyílik a bejárati ajtó, a kilépő férfi bentebb invitál.

Barátságos meleg fogad, az előszobából a konyhába vezető folyosó falát gyermekrajzok és bibliai Igék díszítik, a megszokottnál nagyobb konyhaasztalon vizeskancsó várja, hogy töltsenek belőle, kicsit távolabb egy Biblia pihen, látszik rajta, sokat van kézben. Az egész helyiséget betölti a sütőben sülő tök illata. – Saját termés? – kérdezem Berkes Józseftől, aki bár teával kínál, én mégis vizet kérek. – Saját! – feleli, miközben önt a kancsóból. Megtudom, az elmúlt szezonban nem csak tököt termesztettek a kertben, szépen hozott a paradicsom, a paprika és az uborka is. Közben megérkezik Angéla is, mind leülünk az asztalhoz, József javaslatára imádsággal kezdjük a beszélgetést.

– Mióta házasok? – teszem fel a kérdést kisvártatva az ámen után. – 1980-ban esküdtünk – feleli mély hangján József, Angéla hozzáteszi: december 20-án. Karácsonyi esküvő, nyugtázom hangosan. – Már nem bírtunk várni – viccel József –, két éve ismertük egymást, és azt gondoltam, dönteni kell.

Megismerkedésük nem mondható átlagosnak. Józsefet a gépszerelő szakma tanulása és az érettségi letétele után nem vették fel a Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskolára, így néhány osztálytársával együtt az akkori NDK-ban próbáltak szerencsét. Mai szemmel úgy látja, az Úr vezette. – Nem akartam német feleséget magamnak, ám az Úristennnek más volt a szándéka, de ezt csak később láttuk be – ismeri el a Monoron született férfi. Református gyökerei vannak, szülei megkereszteltették, konfirmált, de fiatalon még nem kereste a kapcsolatot Istennel.

Angéla a Berlin melletti Ludwigsfelde településen nőtt fel, édesanyja egyedül nevelte, miután férje a munka és egy másik asszony miatt elhagyta a családot.

– Meg sem kereszteltek, az NDK-ban ezt akkor nem igazán lehetett megtenni. Otthon csak karácsonykor hallottam Jézusról, amikor keresztyén dalokat énekeltünk. Ezt a szokást még a szovjet megszállás sem tudta eltörölni.

József a ludwigsfeldei IFA-teherautógyárban kapott munkát, három évig ott dolgozott. A két huszonéves a város diszkójában ismerkedett meg, kapcsolatuk tánccal kezdődött. Addigra már József is megtanult németül, így már nem zavarta nyelvi akadály a kapcsolatukat. A bölcsődei nevelőként dolgozó Angéla és József néha kirándultak a fiú fekete-piros MZ-jével. Jártak vele a Balti-tengernél és Magyarországon is. A motort aztán eladták, József pedig az NDK-ban befizetett egy Zsigulira, amelyet Magyarországon vehetett át néhány évvel később. – Egy családos apukának jobb, ha autója van, mint motorja – magyarázza előrelátását a férfi, pedig akkor még felesége sem volt.

E kérdést tette fel két év után József Angélának, és ő „ja!”-val felelt, addig ugyanis németül beszéltek egymással. Ekkor 1980-at írtak, az országváltás nem ment olyan egyszerűen. Bár még abban az évben összeházasodtak Monoron, az ifjú asszony csak 1981 márciusában költözött Magyarországra. – Akkorra tudtam befejezni a kinti munkámat és „kijelentkezni” – emlékezik vissza Angéla.

Az ifjú pár beköltözött József szüleihez, a csak németül értő Angéla pedig három hónap alatt megtanult annyira magyarul, hogy júniustól már a helyi bölcsőde nevelőnőjeként dolgozhatott. – Olyan jól azért még nem beszéltem a nyelvet, de ez a gyerekeket szerencsére nem zavarta – mondja mosolyogva. Egy évvel később első gyermekük, Attila születésekor már a magyar volt a „hivatalos nyelv” otthon.

Ma már mindketten hitben járnak, megismerkedésükkor és házasságuk elején az Ige helyett inkább tévutaktól várták, hogy segítsenek rajtuk. Ma így beszél József erről az időszakról: – Fiatal fejjel eltévedtem, a nyolcvanas évek közepén az okkultizmus és a természetgyógyászat felé fordultam. Akkor még nem tudtam, hogy ez nem jó, inkább azt gondoltam, így segíthetek magamon és másokon is. Sajnos belevittem a családomat is.

Berkes József tanfolyamokra, képzésekre járt, számos könyvet és eszközt megvásárolt. – A rendszerváltás után ömlött be az országba az efféle irodalom, a kommunizmus alatt nem volt elérhető ilyesmi. Kerestük a helyünket, és azt gondoltuk, hogy ez lehet az – mondja Angéla.

A pár néha azért eljárt templomba is, ott többen figyelmeztették őket, hogy ez veszélyes. Nem akarták elhinni. Sőt, amikor Józsefet 1994-ben a gyülekezet egyik tagja elhívta egy biatorbágyi férfihétre, csak azért fogadta el az invitálást, hogy ott beszélhessen a természetgyógyászatról. – Persze nem tudtam, helyette Trausch Liza, Liza néni beszélt nagyon sokat Jézusról és a bűneinkről. Ez alaposan felbosszantott, ráadásul Sipos Ete Álmos volt a hét igehirdetője. Itthon, amikor a feleségem kérdezte, milyen volt, csak azt tudtam mondani, hogy én annyi ördögöt, mint ami ott egy hét alatt elhangzott, sosem hallottam. Nagyon nem vágytam vissza. Amikor az Úristen tükröt tart elénk, szembesít a bűneinkkel, az nem esik jól. Utána harc támadt a lelkemben: kinek is van igaza? Nekem? Másnak? Az Istennek? Most mi legyen?!

Ez az év sorsfordító volt a már négytagúra nőtt Berkes család életében, a többi között azért is, mert József édesapja elhunyt, e családi tragédiát használta fel Isten arra, hogy megnyissa Angéla szívét. – Apósomnak református temetése volt, anyósom pedig megjegyezte: illendő ezután elmenni a templomba is. Már nem emlékszem, milyen Igéket mondott akkor a lelkipásztor, Gulyás Laci bácsi. Hallottam Jézusról és Istenről, de nem tudtam, milyen kapcsolat van közöttük, semmilyen ismeretem nem volt a Bibliáról, a hitről. Ahogy hallgattam az igehirdetést, vágy ébredt bennem, hogy megismerjem ezt a világot. A férjem konfirmációjára kapott Újszövetségét kezdtem el olvasni. Faltam az Igét – jelenti ki.

József eleinte nem nézte jó szemmel. – Azt kérdeztem tőle: miért olvasod te ezt a könyvet? Nincs neked más dolgod? Főzés, mosás, takarítás? Hát ez a nő dolga! Utána már csak akkor olvasta, amikor nem voltam otthon, és szerintem imádkozott is értem.

Mindezek ellenére eljártak a gyülekezet házaspároknak szóló alkalmaira, amelyen a házasságokról, nehézségekről, terhekről, próbákról, az Istennel való kapcsolatról beszélgettek. – Érdekelt azért, de nem akartam elhagyni a természetgyógyászatot – fűzi hozzá József.

Aztán 1994 nyarán Angéla két fiával egy hétre Németországba utazott édesanyját meglátogatni. – Ott megszólított Isten, hogy teljesen adjam át neki az életemet. Megláttam a bűneimet, és azt feleltem, elveszett ember vagyok, Uram, ha nem teszem a kezedbe őket. Este lefektettem a gyerekeket, leborultam a Mindenható előtt, és az eszembe juttatott bűneimet a tőle elszakadt állapotomban odatettem elé. Bizonyosság támadt a szívemben, tudtam, ezeket ő megbocsátotta, és most már örök életem van. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni, de éreztem, hogy ez történt.

A változást József is észrevette. – Ott vártam rájuk a ferihegyi parkolóban, és ahogy jött a két gyermekkel, láttam, sugárzik a boldogságtól, és arra gondoltam, hogy milyen szép feleségem van, biztos kipihente magát. Angéla hiszi, hogy harmadik gyermekük megszületése Isten közbenjárásával történt, mert sokat imádkozott érte, és Isten megadta: 1995 nyarán világra jött Bianka.

József konok volt, bár az Úr szólítgatta, ő nem akarta ezt meghallani, mígnem Gulyás László lelkipásztor 1997 februárjában elhívta egy mátraházai presbiteri hétre. Ellenkezett, hogy ő nem is presbiter, de a lelkész végül meggyőzte. – Mivel tudtam, hogy nem vagyok megtérve, ott úgy mutatkoztam be, hogy Istent kereső ember vagyok.

Az egyik este egy vecsési presbiter megszólította, hogy szeretne vele beszélni. – Az egyik teremben hosszan beszélgettünk a hitről, Istenről. Egyszer azt kérdezi tőlem: „József, meg akarod-e találni az Úr Jézust?” Azt feleltem: „Igen, de hol van?” „Benned is lehet, ha te is akarod” – jött a válasz. „De mit kell tennem?” – kérdeztem vissza, mire Dénes testvérem azt felelte: imádságban mondjam el a bűneimet, mindet, ami csak eszembe jut, tegyem le őket Jézus lábához, és kérjem, hogy jöjjön be a szívembe. „Meg akarod ezt tenni?” – szegezte nekem a kérdést a presbiter, mire azt feleltem: „Meg!” Ezután többen közösségben imádkoztunk, és megtettem: elmondtam minden bűnömet, ami eszembe jutott, kértem Jézust, költözzön be a szívembe, de a „tűzijáték” elmaradt. A hazafelé tartó úton azt kérdeztem Istentől: mit akar, mit csináljak, mit akar rám bízni?

Két hét elteltével József legnagyobb meglepetésére Gulyás László lelkipásztor azzal fogadta: szeretné, ha ő vezetné a gyülekezet missziói bizottságát.

– Rácsodálkoztam Isten munkájára: Uram, de gyorsan válaszoltál! 1997-ben már együtt olvastuk a Bibliát Angélával, együtt imádkoztunk. Kisebb szolgálatokat is vállaltunk a gyülekezetben, presbiternek választottak, a hittanoktatásba is elhívott Laci bácsi. Bekapcsolódtam a presbiteri szövetség munkájába, konferenciákat, alkalmakat szerveztünk – idézi fel József, akinek a mátraházai hét után még két év kellett ahhoz, hogy kijelenthesse, megtért.

– A hitbeli gyarapodás nem jön azonnal. Az új életet megkapja az ember azonnal, de abban növekedni kell – állítja József, és hiszi, hogy nem véletlenül kapott rögtön ekkora feladatot lelkipásztorától. Bevallja, új életének első néhány évében nem mert – mert szégyellt – bizonyságot tenni mások előtt arról, miből szabadult. Attól is félt, mit gondolnak és mondanak majd mások. – El kell telnie némi időnek ahhoz, hogy a megtért ember megerősödjön hitében, és mások előtt is vállalni merje korábbi bűneit.

Elmondja azt is, hogy ebben a Vasárnapi Iskolai Szövetség (VISZ) szervezte képzés segített neki. Feleségével közösen vettek ebben részt. Draskóczy Gábor előadásaiban arról is beszélt a résztvevőknek, hogyan lehet bizonyságot tenni Krisztusról, bátorítani másokat is arra, járjanak a keskeny úton, mert az a megoldás. – A VISZ-tanfolyam megerősített, utána már mertem bizonyságot tenni Jézus Krisztusról.

Nem sokkal korábban a természetgyógyászathoz és más okkult tudományokhoz kapcsolódó könyveknek is megfelelő helyet találtak. – Először arra gondoltam, elajándékozom ezeket, sok pénzbe került beszerezni a szekrénnyi „szakirodalmat” és a különböző eszközöket. De a feleségem azt mondta, nem kellene másnak sem odaadni őket. Amikor elkezdtük közösen olvasni a Bibliát, megakadtunk az efezusi levélen, amely beszámol arról, hogy elégették az okkult könyveket. Végül így tettünk mi is, eltüzeltük a kazánban.

Még a rendszerváltás előtt, 1986-ban támadt az az ötlete Józsefnek, hogy családi házuk szuterénjében esküvőiruha-kölcsönzőt nyissanak. A nyitás utáni évben született meg második fiuk, Tamás, Angéla pedig már nem ment vissza dolgozni a bölcsődébe. Helyette esküvői ruhákat tervezett és varrt, később már egy varrónő is a keze alá dolgozott, valamint édesanyja is kivette a részét a vállalkozásból.

Megtérése után a Berkes házaspár a kölcsönzött ruhák mellé ajándékot is adott. – Az első gondolatunk az volt, hogy minden menyasszonyt meglepünk egy keresztyén, lehetőleg a házasságról vagy gyermeknevelésről szóló könyvvel – emlékszik vissza Angéla. A kiadványokat a legtöbben el is fogadták. – Keresztyén kiadóktól vásároltunk könyveket, ezeket ajándékoztuk – teszi hozzá.

Sokszor beszélgettek is a hozzájuk betérőkkel. – Számtalan bizonyságtételi lehetőség adódott – mondja József. – Ebben az élethelyzetben a fiatal pár fogékony – állítja Angéla. Tudja, hogy bár sokaknak templomi esküvőjük van, a legtöbben csak megszokásból, hagyományból tartják, kevesebben vannak, akik hitből szeretnék Isten színe előtt is megerősíteni fogadalmukat. – De ez mégiscsak egy lehetőség volt, amit ki kellett használnunk – jelenti ki az asszony.

Bár a kölcsönző már nem működik, a felkínálkozó evangelizáció lehetőségét most sem hagyják ki. – Ha valaki felhív, hogy ilyen-olyan gyógyszert vagy készítményt ajánljon, neki is bizonyságot teszünk Jézusról – fogalmaz Angéla.

Napjaik egyik meghatározó mozzanata a közös bibliaolvasás és az együtt imádkozás. – Gyakran fohászkodunk a szülőkért, hogy házasságban éljenek és együtt maradjanak. Könyörgünk az édesanyákért, hogy megszülethessenek a gyermekeik, és hogy ne vetessék el, ne öljék meg őket az anyaméhben.

– Édesanyám 1996 óta velünk él, érte is sokat imádkoztunk. Hetvennyolc évesen elfogadta Isten kegyelmét, így benne kaptunk még egy testvért, egy imatársat. Most, kilencvenhárom évesen is – bár fekvő betegként – Isten kegyelméből hallgatja a német nyelvű igehirdetéseket.

A közelgő házasság hete kapcsán rákérdezek, mi a titkuk, hogy negyvenhárom éve együtt vannak, és még most is szeretik egymást, szinte úgy, mint huszonévesen. – A Jézussal való közösség tart meg bennünket a szeretetben, örömben és bánatban is. Kitartunk mellette, ahogy Jób is tette azt gazdagságában, nyomorúságában egyaránt. Elfogadva egymást alázattal, békességgel, lemondással, megbocsátva egymásnak – feleli a férj.

Angéla is választ ad. – Nyílt titok, a kereszt az. Mindketten Jézuséi vagyunk, ott van az életünkben, a családunkban, a beszélgetéseinkben. Imádságban hordozzuk egymást, gyermekeinket, négy unokánkat, és a Mindenható elé visszük bűneinket. Rácsodálkozunk, hogy Isten türelmes munkájával két ilyen különböző embert egy egésszé tud formálni, egy testté, ígérete szerint. Lényegében erről szól a házasságkötésünkre kapott Ige is, csak akkor még nem voltunk tisztában vele: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!” (Fil 4,4) Újra és újra tudunk örülni egymásnak, Jézus fenntartja vagy újra felszítja a szerelmet. Együtt öregszünk meg, és nem megszokásból, hanem szerelemmel szeretjük egymást. A házasságunk az Úrban teljesedett ki.