A kegyelem Isten igazságtalansága

Némethné Sz. Tóth Ildikó azt mondja, jó tudni, hogy a kegyelem teológiai fogalmának szűkebb és tágabb értelmezése létezik: a gratia specialis, a különös és a gratia generalis, az általános kegyelem. – Az előbbi a Krisztusban hívőkre kiárasztott megváltó kegyelem. Az utóbbin értjük magát a teremtettséget is, hogy van anyagi világ, tér és idő. A létezésünk is kegyelem, hiszen Istennek nem volt rá szüksége. Ő önmagában teljes, nem tartozott a világgal senkinek. A kegyelem ugyanis nem „jár” és nem kötelesség, érdek sem fűződik hozzá – hívja fel a figyelmet a balatonkenesei lelkipásztor.

Az üdvtörténet folyamán végtelen sokszor rácsodálkozhatunk. – Hogy Ádám és Éva nem hal meg a bűneset után, az is kegyelem. Sőt már akkor elhangzik az első, az ősevangélium, hogy az asszony ivadéka egyszer majd a kígyó fejére tapos. Később, az özönvíz végén köttetik meg az első kegyelmi szövetség. Ami ott és akkor igazságos volt, ami járt: az özönvíz, a pusztulás. De a túlélés után, amikor bemutatják Nóéék az áldozatot, Isten megígéri, hogy nem pusztítja el többé a földet az ember miatt. Gyönyörű szimbólum a Mórijjá hegye is, ahol Ábrahámnak fel kellene áldoznia Izsákot, de végül kos adatik helyette. Ezen a hegyen épül meg később Jeruzsálem Salamon templomával, ahol azután az a kos megáldoztatik újra és újra minden Izsák, minden ember helyett. Mindez előremutat a Krisztusban adott kegyelemre – tudjuk meg Némethné Sz. Tóth Ildikótól.

A lelkésznő hangsúlyozza: a kegyelem a kereszthez kötődik, ha az Ószövetségben felbukkan, arra mutat előre. Arról, kinek adható kegyelem, az jut eszébe, amit Jézus mond Nikodémusnak a pusztai vándorláskor érkező mérges kígyókról: – A lázadásra válaszul jönnek a népre a kígyók. Az az igazságos. Az jár. Mégis, aki már tulajdonképpen a halálban van – megmarva, ítélet alatt –, ha felnéz a rézkígyóra, életben marad.

– Ez azt írja le, hogy a kegyelem a hit értelmezésében csak annak adható, aki már ítélet alatt van. Azaz nem beszélhetünk e fogalomról anélkül, hogy ne szólnánk egyúttal igazságról és ítéletről. Az antinomisták istenértelmezése szerint mindegy, mit teszünk, Isten úgyis jó, megbocsát… mintha az volna a dolga – magyarázza Némethné Sz. Tóth Ildikó.
Úgy látja, az emberiség a Krisztus-esemény óta próbálja kijátszani egymás ellen Isten kegyelmét és igazságát, hol egyik, hol másik irányba tolva el a hangsúlyt, különféle tévtanításokat hirdetve. Ma is él olyan hitvallás, amely tagadja a helyettes váltságot arra hivatkozva, hogy nem tartozhat Istennek Krisztus, és nem lehet ilyen véreskezű az Atya. – Pedig az ítéletben teljesedik ki a szeretet. Istennek van akarata az embert illetően, és szerinte van jó és rossz, igazságos és igazságtalan, létezik az élet és a halál útja. Ez ma nem népszerű üzenet. Eredendő akarata az, hogy vele teljes közösségben legyünk, az ősbűn pedig, hogy ebből kiszakadtunk: valójában mind kígyómartak vagyunk. A kegyelem ezért Isten csodálatos, szeretetéből fakadó „igazságtalansága”: hogy Krisztus halt meg helyettünk, nekünk pedig életünk van! – hangsúlyozza a balatonkenesei lelkipásztor.

Az ember szerepe nemcsak a kegyelem elfogadása lehet, hanem a másokért való közbenjárás is. – Feloldhatatlannak tűnő ellentmondás ez: az Úristen mindent tud, mégis engedi, hogy kérjünk, imádkozzunk. A feloldás abban áll, hogy az imádság valójában értünk van. Nem azért kérünk, mert Isten ne tudná, mi a helyzet velünk. Sokszor megélem, hogy amikor elcsendesedem az imádságban, mindent beleadok, közbenjárok akár az ellenségért is, a Szentlélek tisztogat és formál engem – avat be tapasztalatába Némethné Sz. Tóth Ildikó.
Ahogy a lelkipásztor mondja, a kegyelem fontos következménye, hogy minket is annak gyakorlására tanít. Erről szól az adós rabszolga példázata is. – A szolga megfizethetetlennel, egy élettel tartozik, az ura viszont az egészet elengedi. Kérdés: kijövet tudjuk-e a pár száz dénárért nem megfojtani egymást, hanem megtanulni az Istentől a kegyelem gyakorlását? Van-e következménye az Isten kegyelme átélésének? Dávidban ezt látjuk – folytatja a példák sorát. Így fogalmaz: magas labda ott találni az ellenséget, Sault a barlangban, kiszolgáltatva, de így még nagyobb dolog nem élni az alkalommal. A fegyverhordozója is úgy értelmezi a helyzetet: a kezedbe adta az Úr! Mégsem öli meg Dávid, csak a köpenyéből vág le egy darabot bizonyítékul. – Dávid ekkor nem az embert tiszteli, hanem az Istent. Azt, aki láthatatlanul is ott áll Saul mellett, mert egyszer már kiválasztotta. Az ő döntése ellen nem akar emberi eszközökkel tenni. Azt gondolja, Istennek bármikor lehetősége van arra, hogy elvegye Saul életét, és utat nyisson a trónhoz. Ő ezt kivárja. Nem egyszerű átengedni Istennek az igazságszolgáltatást! – mutat rá ezzel a nagy király hitére az Igét magyarázva.

A téma összetettsége miatt izgalmas ezt gyerekeknek elmagyarázni. Némethné Sz. Tóth Ildikó a szülő-gyerek viszonyból szokott kiindulni, amikor a hittanosoknak erről beszél. – A jó és a rossz tudásának a fája: anya például tudja, hogy ha azt megeszed, elrontod a hasadat, és fájni fog, vagy hogy az az ág gyenge, ne mássz fel rá, mert leszakad veled, és gipszben töltöd a nyarat. Tudja a jót és a rosszat, lehet neki engedelmeskedni vagy ellenszegülni. El szoktam mesélni egy történetet: egy kisgyerek kitépte magát az anyukája kezéből. Átszaladt az úton, az autó csikorogva fékezett. Az anyuka utánaugrott, és bár véresre zúzta magát, elkapta a gyereket, és nem ütötte el az autó. Ilyen az ember: kitéptük magunkat Isten kezéből, hogy mi döntsük el, mi a jó, mi a rossz. Azt mondtuk Istennek: te ne dirigálj! Isten pedig olyan, mint az az anyuka: nem azt mondta, hogy akkor üssön el az autó, hanem ugrott utánunk. Jézus ezért jött.

Némethné Sz. Tóth Ildikó úgy véli, történnek persze apró csodák az életben, de ezek, bár könnyebben megfoghatók – ő úgy hívja ezeket: Isten lenyűgöző kedvességei –, nem merítik ki a kegyelem jelentését. – Jézus Krisztusban újra Istenéi lehetünk, ez maga a kegyelem, és ha úgy dönt, hogy holnap vigyen el a rák, vagy üssön el az autó, az ezen nem változtat – mutat rá.
Ezek az utunkon elszórt apró kegyelemszilánkok. Egyszer például egy forró nyári napon egy temetés miatt aggódott, mert már az árnyékos készülés közben is rosszul érezte magát. Imádkozott, mert attól tartott, nem fogja kibírni a kaptatón palástban. A ravatalozóhoz érve feltámadt a szél, és mire a sírnál álltak, megjelent felettük egy felhő. Csak ott és csak amíg kellett. – Milyen kedves volt az Úrtól! Az ilyen apró mozzanatokban is ránk mosolyog. Reményik Sándor írja: „Kis hópelyhek az örömök, / Szitáló, halk szirom-csodák.” (Csendes csodák) Nem a nagyságuk számít: mert a picikékben is benne rejlik a csoda, hogy Jézus ott van mellettünk, figyel ránk. Önmagát adja nekünk, annak az embernek, aki pedig eredendően nemet mond rá – hangsúlyozza a lelkésznő.

Barta Zsolt, a Pápai Teológiai Akadémia tanára készülő könyvében a kegyelem és az azt megelőző bűnbánat istentiszteleti megélését elemzi. Úgy látja, tudatosan kell a gyülekezetnek kialakítania a hitünk alapját képező mozzanatokat a liturgiában, hogy mindkét szélsőséget elkerüljék: a bűnbánatba ragadást feloldozás nélkül vagy a súlytalan kegyelemhirdetést. – Az a szomorú, hogy az egyházi gyakorlatot a bűnök és megbocsátásuk vagy meg nem bocsátásuk szempontjából a világ mintái adják. Az, hogy a nyugati társadalom hogyan kezeli a bűnöket, befolyásolja a bűnérzékelésünket a gyülekezetben is. Minden kornak és társadalomnak megvan az a koordináta-rendszere, amely szerint bizonyos bűnöket kicsinek, elnézendőnek talál, másokat pedig megbocsáthatatlannak. Szelektív és torz értékelése ez a bűnnek, ha összevetjük az egyházi tanítással – hívja fel a figyelmet a teológiai tanár.

Véleménye szerint létezik olyan, a XIX–XX. századból származó kultúra a református egyházban, amely szerint maga a bűntudat a legfőbb erény, sőt a hitgyakorlás, a vallásosság lényege. Ebbe illeszkedik bele és jó fokmérője az, ha az úrvacsora a bűnbánat minősített alkalma, egyfajta bűnbánati körmenet. Ezt elutasítandó, ellenpontként érvényesül – sokszor neoprotestáns gyökerű közösségekben – a féktelen öröm megélésének vágya az istentiszteleten. Ez a bűn kérdését teljesen elveti. Egyszerre van jelen az inga kilengésének két végpontja, de egyik sem hozza meg a világosságot, az evangéliumi tisztaságot.

Kutatta munkájában azt is, mit mond Kálvin a bűnvallásról. – Leírja, hogy minden embernek mindennap meg kell vallania a bűneit, mindennap meg kell térnie. Sőt azt állítja, nem kezdődhet addig istentisztelet, amíg az Isten népe közösen oda nem áll az Úr elé, magát méltatlannak nem vallja az Istennel való közösségre, és válaszként nem hallja a feloldozás, a kegyelem és üdvösség ígéretét – mondja a soproni lelkipásztor.
Ezért a saját gyülekezeti gyakorlatában és az új énekeskönyvben megtalálható ajánlott liturgiai rendben is az istentisztelet elején található a bűnvallás és kegyelemhirdetés. – Lényeges, hogy a bűnvallás ne történjen kegyelemhirdetés nélkül. A bűnök megvallásának egyetlen helyes kontextusa a kegyelem. Az a bűntudat, amely nem találkozik a kegyelemmel, elszabadult hajóágyú, szorongássá válik, pedig mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy halljuk: Isten megbocsátotta a bűneinket – hangsúlyozza.

Isten és ember istentiszteleti párbeszédében jó, ha hálaadó, dicsőítő a liturgia első éneke. – Ez tekinthető megelőlegezettnek, mert Isten kegyelmét az igehirdetésben és az úrvacsorában éljük át, de már az első hang a hálaadásé, mert Isten gyűjtött össze bennünket, az ő kegyelme, hogy itt vagyunk. Ezután következik a bűnvallásra hívó Ige, amely egyben a kegyelem ígéretével biztat, hogy arra nyíljunk meg. És a vallomást tévő imádság felépítésében is érvényesül a feloldozás, mert nem áll meg a bűnök felsorolásánál, hanem eljut az Isten segítségül hívásáig, kegyelmének kéréséig. Sőt azt óhajtjuk tőle, hogy ez a kegyelem változtassa meg az életünket. Egyszóval soha nem egyszerű felsorolás. Utána következik a feloldozás vagy kegyelemhirdetés, majd újra az örvendező hálaének, válaszként erre. Komplex rítus ez, a bűnvallást teljesen körbeveszi a kegyelem – mondja.
Természetesen a legtisztább találkozás a kegyelemmel a liturgiában és az egész gyülekezeti életben az úrvacsora. – Ha nincs keretezett helye az istentiszteleten a bűnbánatnak, akkor olyan helyekre tapad, ahova nem való. Sokszor ez történik az úrvacsoránkkal, ritualizált bűnbánattá válik. Képletesen: ha a bűnbánat-feloldozás rítusküszöbe nem az ajtóban van, hanem a helyiség közepére csúszik, az úrvacsora kegyelemjellege háttérbe szorul. Isten kegyelmének földi életünkben a legfőbb eszköze az úrvacsora, nagy baj, ha ezt jutalomként – a jó gyónásért vagy az eléggé bűnbánó életért – értelmezzük, és körülvesszük sok morális feltétellel. Isten kegyelmének ez a legfőbb eszköze megrendítő, de mégiscsak örömteli élmény – nyomatékosítja Barta Zsolt.

A bűnök felsorolásának nemcsak az idő vet gátat, hanem az is, hogy nem minden bűnünket ismerjük. – A reformátorok egyik oka a gyónás akkori gyakorlatának megszüntetésére az volt, hogy a gyóntató papok minden bűnt ki akartak préselni az emberekből, mondván, csak így érvényes és tökéletes az Isten bocsánata. De a legjobb esetben is csak annyira vagyunk képesek, hogy nyitottan odaállunk Isten elé, azt mondva: amennyire tudom, ez és ez a bűnöm. Sosem lesz teljes vagy tökéletes a bűnvallásunk. Az Isten kegyelme viszont nagyobb, mint a bűnvallás, és a hiányosságaink ellenére is átszövi az életünket. Az egyén bűnérzékelése nem lehet feltétele a kegyelemnek. Ha úgy lenne, bajba kerülnénk – szögezi le a soproni lelkész.
Az úrvacsorától való eltiltástól mint egyházfegyelmi eszköztől óvná a gyülekezeteket. – Tudok olyan hívőről, aki nem úrvacsorázott, mert összeveszett a férjével, de a távolmaradást nem tartom jó ötletnek. Éppen az úrvacsora ad erőt, hogy az ember rendezni tudja az életének ezeket a helyzeteit. Az úrvacsora nem fegyelmezési, hanem kegyelmi eszköz – hívja fel a figyelmet.