„…üdvözítő született ma nektek…” – több mint kétezer éves a karácsonyi örömhír. Megelégedhetünk-e 2019-ben ezzel az üzenettel?
Azt gondolom, hogy igen, nem kell átírnunk a Bibliát. Viszont a Szentírás mérhetetlenül több annál, mint amennyit az egyes ember, egy-egy nemzedék vagy korszak ki tud belőle nyerni. Korunk szentírás-magyarázatának egyik fontos felismerése, hogy a megértés mindig az olvasottak alkalmazása az olvasó személyes élethelyzetére. Eszerint minden olvasás – és ebben nem kivétel az Ige olvasása sem – egyúttal önreflexió is. A karácsonyi örömhír meghallása és megértése ezért nem más, mint életem Isten Igéjének világosságába állítása. Enélkül csak holt betűtenger volna a Biblia. De Isten még Igéjében is „távol-lévőként” van jelen a bűnös embernek, ha a Szentlélek belső bizonyságtétele nem oldja fel ezt a távolságot. A reménységünk az, hogy Isten Lelke minden nemzedéknek tud újat, sőt aktuálisat mondani. Maga az üzenet tehát örök, de a karácsony „kútja” kimeríthetetlen.
A karácsony misztériumának melyik gondolata foglalkoztatja most?
A karácsony örök üzenete két vonatkozásban is fontos mindnyájunknak. Nevezetesen, hogy kicsoda Isten, és kicsoda az ember. Ősi kérdés ez, már a 8. zsoltár is felveti: „Micsoda az ember – mondom –, hogy megemlékezel róla?” De nem feltétlenül anakronisztikus az, ha ma valaki ősi kérdésekre adott ősi válaszokkal foglalkozik, hiszen újra és újra meg kell fogalmaznia minden nemzedéknek, hogy kicsoda vagyok a magam emberi mivoltában. A középkori teológia azt kérdezte: miért lett Isten emberré? A hangsúlyt egyértelműen az „Isten” szóra tette. A mai teológia ugyanezt a kérdést teszi fel, de a hangsúly ma az „ember” kifejezésre kerül: hogyan lesz a mindenható Isten az egyszülött Fiában végtelenül törékeny emberré. Hogyan lehetséges az, hogy az az Isten, aki arcát felhők közé, égő csipkebokor lángjába rejti, ez a mindent meghatározó Változhatatlan Valóság a történelem egy pontján Jézus Krisztusban felveszi a halandó emberi testet, és eljön ide közénk, hogy kínhalált szenvedjen? A tudós rabbinak vagy az Areopágosz görög filozófusának mindenképpen elképzelhetetlen, sőt abszurd, hogy Isten egyszülött Fiában „történetivé” válik. El kell gondolkodnunk tehát azon a tényen, hogy Isten egyszülött Fia ezt az emberi testet öltötte magára, és újra fel kell tennünk a kérdést, hogy miért lett Isten emberré. Felette nagy titok ez.
A karácsonyi történetből kiderül, hogy mi is az ember?
Feltétlenül. A karácsony a mi megromlott embervoltunk revalutációja, újraértékelése. Karácsonykor Isten rátekintett a bűn által megrontott gyermekeire, és mosolyogva megállapította, hogy teremtménye, az ember minden befektetést megér. Ezért küldte el hozzánk a legdrágábbat, Egyszülöttjét. Az előttünk járó nemzedék egyik nagy tanítója, Victor János úgy fogalmaz: „Szerény hajlék az emberi élet. Sokszor nagyon szűknek érzem. De ha arra gondolok, milyen nagy Vendég vett benne egykor szállást – mégis megilletődött örömmel lakom a falai között.” Az, hogy az Ige testté lett (Jn 1,14), új Isten- és emberértelmezést feltételez. Az ember immár nincs egyedül. Nincs éjszakája világosság nélkül, mert ama szent éjszaka olyan világosságot hozott, hogy még a megpróbáltatásaink völgyébe is bátorító fény hull alá. Isten nem akar az ember nélkül élni, ott akar lenni életünk minden pillanatában. Nincs immár börtön igazi párbeszéd nélkül, veszélyes életút hűséges kísérő nélkül. Istenünk nagy „csele”, hogy Egyszülöttjét jászolbölcsőben szendergő kisbaba, vagyis egy segítségre szoruló gyermek alakjában bízta Józsefre és Máriára. Mit lehet egy ilyen kis gyermekkel tenni? Csak azt, hogy magunkhoz öleljük, befogadjuk. Ez az üzenet ma is: ami fontos, azt Isten ránk bízza. Az ember pedig felelős azért, amit vagy akit Isten rábízott. Bárki vagyok vagy bármivé lettem, azt mindig másoknak köszönhetem.
Józsefnek és Máriának kilenc hónapja volt felkészülni Jézus érkezésére, nekünk négy hetünk van, hogy felkészüljünk a karácsonyra. A ma embere mégsem lassít advent idején. Hogyan kellene készülnünk a karácsonyra?
A helyzet még ennél is rosszabb. Mert az advent nemcsak a karácsonyra készít fel bennünket, hanem az új egyházi évre is. Az adventből nem csak a karácsonyra van rálátásunk, hanem nagypéntekre, húsvétra, a mennybemenetelre, sőt a Szentlélek kitöltetésére is. Arányos osztozkodás esetén még ennél is kevesebb időnk maradna adventből erre az ünnepre. Tudomásul kell vennünk, hogy az életnek ritmusa, üteme, aránya van – mint a klasszikus időmértékes verssoroknak. Ezeket a ritmusadó, megszentelt időket érdemes komolyan vennünk, mert nem csak az ünnepre való felkészülés fontos elemei. Az advent és a karácsony kiterjeszti az életemet visszafelé és előre is. „Nem éltem még e föld színén” (392. dicséret), amikor a Megváltóm megszületett értem, és ugyanezzel a bizonyossággal várom, hogy újra eljön majd életem bármely pillanatában. A „minden idők peremén” túl nem a semmi, hanem az Örökkévaló Atya vár ránk. Jézus Krisztusban Isten minden időben és mindenki számára végtelen közelségbe került. Érdemes tehát lassítani és elgondolkodni, vajon ajándék-e a nekem adatott idő, és mit kezdek vele. Hasonlóképpen minden ünnepnek sajátos alapdallama van, és az ünnepel igazán, aki rátalál erre. Az ünnepre készülés sokféle lehet, és nem feltétlenül az idő hossza minősíti azt, mert van, amikor az ember egy pillanat alatt másfajta gondolkodásra, lelkületre, állapotra áll át.
Miért nem tudjuk megtartani ezt az ünnepi lelkületet egész évben?
Már ifjúkorom slágere is azt kérdezte: „Mért nincs minden áldott nap karácsony?” (Fonográf: Karácsonyi dal) A kérdés persze költői volt. Az a gond, hogy a nagy bevásárlóközpontok valóban szeretnék, ha egész évben karácsonyi hangulatban szórnánk a pénzünket. Ehhez hozzájárul az is, hogy a karácsony az az ünnep, amely a legkönnyebben megérthető, ezért remekül üzletiesíthető. Egy gyermek születésének történetét mindenki meg tudja érteni. A húsvéttal már kicsit összetettebb a helyzet, nem is beszélve pünkösd ünnepéről, amely szinte megfoghatatlan korunk embere számára. Valószínűleg emiatt vált a karácsony prédává. Kérdése viszont jogos. Kálvin gyönyörűen mondja, hogy az Erzsébethez látogató Mária (Lk 1,39) „hitével éppen úgy melengette Istennek fiát szívében, mint a magzatot méhében”. Talán valahogyan így lehet ünnepi lelkülettel élnünk egész évben: elindulunk meglátogatni a másikat, miközben hitünkkel „szívünkben melengetjük” az Isten Fiát. Meg kell tanulnunk, hogy nincs más út, csak Isten és egymás felé. Akkor a Gyermek nem fog az égbe menekülni heródesi szívünkből. Itt marad közöttünk, és talán még ránk is mosolyog.
Isten nem fukarkodott: a legdrágább ajándékot, egyszülött Fiát adta az emberiségnek karácsonyra. A napkeleti bölcsek is a kor legnemesebb ajándékait adták az újszülött Jézusnak. Karácsonykor sokan vannak, akik arra törekednek, hogy minél drágább ajándékot adjanak a másiknak. Miben áll az ajándékozás jelentősége, kell-e a nagy ajándék?
Valamennyien szeretünk ajándékot kapni. Ezt kár volna tagadni. Valószínűleg nem az ajándékozással van a gond, hanem hogy tényleg ajándékozás-e az, amit mi sokszor ezen a címen művelünk. Ha valaki csak anyagiakban akarja vagy tudja mérni a szeretetet, akkor ezt nem nevezném ajándékozásnak, hanem csak valamilyen lelkiismeretfurdalásból fakadó vezeklésnek. A nagy méretű ajándékozási mánia akár a szeretetlenség jele is lehet, ha azt hisszük, hogy pénzzel, anyagiakkal mindent meg lehet oldani. A karácsonynak ebben a vonatkozásban nem is az az értelme, hogy a napkeleti bölcsek milyen ajándékokat adtak a gyermek Jézusnak. Hiszen a december 25-ét, a legyőzhetetlen Nap ünnepét már a Római Birodalomban is úgy ünnepelték, hogy ahhoz hagyományosan hozzátartozott a szolgák megajándékozása. Kiirtani a szokást tehát nem lehet, nem is kell, értelmet viszont lehet neki adni.
Milyen ajándékot adjon a keresztyén ember?
Nem hiszem, hogy én ebben bárkinek tanácsot tudnék adni. A szeretet mindig leleményes, megtalálja az alkalmas utakat és lehetőségeket. A magam részéről elsősorban az együttlétet, az együtt töltött időt tartom a legfontosabbnak, és azt, hogy egymásra figyeljünk. A karácsonyban nemcsak az a csoda, hogy Isten elküldte közénk egyszülött Fiát, hanem az is, hogy ezt bizonyos emberek észrevették.
1975-ben szerzett lelkészi oklevelet. Össze tudja számolni, hány karácsonyi igehirdetés van már ön mögött?
Összeszámolhatnám, de ilyet soha nem tettem, ezért nem is tudom. Az bizonyos, hogy az ösztöndíjas évemet leszámítva 1970 karácsonya óta – elsőéves teológushallgató koromtól – minden karácsonykor legalább kétszer prédikálok.
Akad-e olyan, amelyre még ma is jól emlékszik?
Különösebben nem válogatok így, mert mindegyik igehirdetésre igyekszem lelkiismeretesen felkészülni. Ebben tehát az igehirdetések között nincs különbség. Elevenen emlékszem viszont olyan élethelyzetekre, amikor valakikre súlyos teherként nehezedett az ünnep, és vigasztalást vártak az igehirdetőtől, mert valaki hiányzott a családi közösségből, széthullott az, ami addig ép és egész volt, vagy értelmét veszítette az élet. Bizony ennek az ünnepnek is van sötét vonulata. Ez a karácsony „passiója” a betlehemi gyermekgyilkossággal, a menekülő szent családdal, a Messiást fel nem ismerő írástudókkal Heródes udvarában. A Megváltó testté lételének teológiája azonban nemcsak hihetetlenül gazdag, hanem rendkívül szerteágazó is. Különösen is tanulságos a karácsony világosságában látni az ószövetségi ígéretek újszövetségi beteljesedését. A fizika világából ismert az a jelenség, hogy ha egy különösen tiszta kvarckristályon fényt bocsátunk át, akkor a fény megjelenik a másik oldalon. Ha azonban két kvarcot csak egyszerűen egymásra helyezünk, akkor megszűnik ez a tulajdonság, és egészen addig sötét lesz, amíg a felső kvarc rácsszerkezetét nem igazítjuk egészen pontosan az alsó kristály rácsszerkezetéhez. Akkor újra akadálytalan lesz a fénysugár útja az egymásba illesztett rácsszerkezetek segítségével. Így kapnak új fényt az Újszövetségben beteljesült ígéretek is, ha helyesen ráillesztjük a születéstörténet gyémántos rácsszerkezetét az ószövetségi ígéretek rácsszerkezetére. Az első keresztyén közösségek így hallgatták annak idején az evangélisták által leírt születéstörténetet, és így érezték azt a magukénak.
Ön részt vett a Károli-biblia revideálásában. Van-e olyan szövegbeli eltérés a karácsonyi történetekben, amely megütheti a Károli-biblián felnőtt nemzedékek fülét? Mint például az Ószövetségben Jákób álmának leírásánál (1Móz 28,12), ahol létra helyett már lépcső olvasható a szövegben.
Leszámítva egy-egy apróbb névváltoztatást (pl. Cirénius – Kviriniusz) nincs ilyen. Mégpedig azért nincs, mert a korábbi fordítók (Varga Zsigmond és munkacsoportja) szemmel láthatóan ügyeltek arra, hogy azokon a bibliai szakaszokon, amelyeknek magyar szövegét a „nagy sátoros ünnepeinken” való felolvasás szinte már „megszentelt hagyományként” rögzítette, csak a legminimálisabb változásokat végezzék el. Ehhez a hagyományhoz ragaszkodtunk mi is. Mostani beszélgetésünk témájához kapcsolódva például jól lehet látni, hogy milyen kevés változtatás van Lukács evangéliumának második fejezetében. E rész új szövege szinte teljesen megegyezik a Károli-fordítással. Egyszerűen nem volt értelme a változtatásnak. A nevek átírásában természetesen vannak eltérések, de a jól ismert Károli-féle nyelvi fordulatok mind megmaradtak.
Mire emlékszik gyerekkora karácsonyaiból?
Nagyon szépek voltak a karácsonyaink. Általában úgy ünnepeltük meg, ahogyan azt abban az időben a hívő református családok zöme tette. Ez az „abban az időben” jó hatvan évvel ezelőtt volt. Különös, mesterkélt „titkok” nem lengték körül a mi karácsonyainkat – nem repkedtek angyalkák és egyebek a levegőben. Tudtuk, hogy édesapánk hozta a karácsonyfát, amelyet közösen díszítettünk fel testvéreimmel. Ha nem volt a boltban szaloncukor, vagy már elfogyott – ez az ötvenes évek végén megtörténhetett –, akkor édesanyánk főzött szaloncukrot. A mi gyermekkorunkban még nem volt ez a manapság divatos ajándékozási mánia sem, de nem is éreztük a hiányát. Együtt volt a család, felolvastunk a Szentírásból és végigénekeltük a karácsonyi énekeket. Ennél szebb ünnepet ma sem lehet kívánni senkinek.
Mi a kedvenc karácsonyi éneke?
A református énekeskönyv 315. dicsérete. Ez mind szövegében, mind dallamában egyszerű ugyan, mégis kifejező, lélekemelő. Csak felnőttként tudatosult bennem, hogy szövegét az a Pécselyi Király Imre írta, aki annak idején, a 17. század első felében a pápai református kollégium növendéke volt, és kiváló tudós lett belőle.
Miért fontos a zene karácsonykor?
A Bibliából eleve erőteljes zenei imperatívusz szól hozzánk: „Énekeljetek új éneket az Úrnak, énekelj az Úrnak, te egész föld!” (Zsolt 96,1) Ez az „új ének” pedig az első karácsony óta sajátos értelmet nyert a betlehemi mezőn daloló angyalsereggel: mutatja, hogy Isten igaz magasztalására nem elegendő a puszta emberi szó, a próza. Az ember önmagában sem elég ehhez, kell hozzá az „egész föld” és kellenek a mennyei angyalseregek. Ha tehát a karácsony titkát csak prózában akarnánk megfogalmazni, akkor beszűkítenénk, megcsonkítanánk azt. A karácsonyhoz ének illik. Énekel Mária is, sőt magasztalja az Urat, és ezzel felemeli Istenét. Énekel Zakariás és az agg Simeon is, mert prózában nem lehet kifejezni azt, hogy mi történt karácsonykor. Ehhez költészet kell, a karácsony énekes költészete. Lényeges eleme ez az ünnepnek. Éneklés nélkül nincs karácsony.
Hegedűs Bence, fotó: archívum
Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2019. december 22-i számában.