A jókedvű csippantót szereti-e Isten?

Czeglédi Péter Pál dunaújvárosi lelkész számára adakozás témájában a filippibeli gyülekezethez írt levél Krisztus-himnusza a mérvadó. – Krisztus nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel. Minden adakozás ennek a fényében nézendő. Ha arra tekintek, hogy Isten fia mindent odaadott értem, akkor egyszerre tudok szívből hálás lenni, mert tudom, hogy ez értem történt, és nagylelkű, mert tudom, hogy mindenem megvan, ami az üdvösséghez kell – hangsúlyozza. A lelkipásztor hibának látja, hogy az egyházhoz tartozás hagyományosan az egyházfenntartói járulékhoz kötődik az emberek fejében, és mintha szégyellnénk a tizedről tanítani, miközben ez a bibliai alap. Azt mondja, ha egy szervezetben adott a tagdíj, mondjuk úszásoktatáskor, akkor az ott előírt összegről úgy gondolkodik az ember, hogy az minden költséget fedez. Ezért eszünkbe sem jut kétszer annyit adni hálából, amiért olyan jól megtanították úszni a gyermekünket. Kiszámolta, hogy ha a gyülekezetükben az egyházadót fizetőknek csak a fele beadná a tizedét, fenntarthatnának egy teljesen saját, állami támogatásoktól független iskolát vagy hajléktalanszállót, esetleg olyan idősotthont, ahova olyanokat fogadhatnának be, akiknek nincs pénze ilyen ellátásra. Tehát a hálaáldozat túlcsordulna, és társadalmi missziókban mutatkozna meg a gyümölcse. Ha ezt az erőt egy-egy gyülekezet megérezné, az szerinte nagy lendületet adna az egész egyháznak és üzenet lenne a világnak. Épp ezért igyekeznek a dunaújvárosi gyülekezetben több magyarázatot szentelni a liturgiában az adakozás lehetőségének, és erősen gondolkodnak a hivatali terminál mellett a katolikusok által is egyre több helyen használt iGive „persely” kialakításán is. A lelkész meggyőződése szerint fel kell nőniük az egyházaknak ahhoz, hogy a pénzügyekről is beszéljenek és tanítsanak.

Elmondja, hogy mire a gyülekezetbe érkezett, már használatban volt egy terminál az irodában, így a nagyobb összegű befizetések – stóla, adomány, egyházfenntartói járulék – céljára már régóta használják Dunaújvárosban. – Nem tekintettek rá mumusként, nem is a lelkész használja, a pénztáros és néhány presbiter kezeli – részletezi. A gyülekezetvezető úgy látja, bizonyos létszám fölött vagy alatt nem célszerű a POS-terminál kezelése, de az ő kétszáz-kétszázhúsz fenntartójukkal és nyolcvan-száz rendszeres istentisztelet-látogatójukkal rentábilis. Ráadásul róla is terhet vesz le.

– Feledékeny ember vagyok, nekem mindig stressz volt, ha valaki odalépett egy összeggel, hogy adjak vissza húszezerből… Honnan vegyem? Ha a sajátomból váltottam, megjegyezni, betenni a pénztárba... Amióta van terminálunk, és jönnek például az esküvői stólát elrendezni, elmondom, hogy készpénzt nem veszek át. Vagy kártyával tud fizetni, vagy vasárnap a pénztárosunknál. Eddig minden esetben éltek a kártyás lehetőséggel, és többen még szóba is hozták, milyen jó, hogy az egyház halad a korral – sorolja a lelkész a terminálhasználat előnyeit. Elárulja, hogy néhány gyülekezeti tag, ha otthon felejti a perselypénzét, bekéredzkedik a terminálhoz fizetni, de mivel az irodai terminálnál be kell ütni az összeget, ezért nem olyan praktikus, mint a speciális, néhány lehetőséget eleve felkínáló, a hagyományos persely mellé állítható terminálok. A jezsuiták felmérésében azt olvasta, hogy harminc-negyven százalékkal nőtt az adományok összege, amióta ezeket a megoldásokat használják. Jó kérdésnek tartja, vajon melyik használatakor vagyunk nagylelkűbbek: a készpénzes vagy a kártyás adakozáskor.

– Úgy gondolom, az utóbbiról könnyebben költünk. Ha valaki eljön temetést bejelenteni, tudja, hogy ez az egyházmegyénkben 36 300 forintjába kerül. De ha mondjuk jó benyomás éri, akár többet is adhat. Ha úgy érzi, kapott valamit, amit vigasztalónak, örömtelinek élt meg, és ezt hálaáldozattal szeretné kifejezni, jó, hogy megteheti akkor is, ha nem készült készpénzzel, vagy csak kiszámolt összeggel érkezett. Nem istentelen dolog a hálát akár pénzadomány révén is kifejezni – véli Czeglédi Péter Pál.

A perselyhasználat a lelkész családjának is folyamatosan kényelmetlen helyzetet okoz. – Mi a feleségemmel nem használunk készpénzt, de nekem ciki, hogy nem dobok kimenet a perselybe. Ezt az összeget felesleges felvenni a számláról, miközben a terminál költsége nem jelentős. Most mindenfélét ki kell találni, hogy hogyan rendezzük a perselypénzt, de a telefonom vagy az órám mindig nálam van – hívja fel a figyelmet az újítás előnyére. Czeglédi Péter Pál úgy látja, a harmincas-negyvenes korosztályban sokan látják hasonlóan a dolgot. Véleménye szerint fontos érv a misszió is. – Van egy református iskola a városban. Az istentiszteletre eljönnek olyan szülők, akik közül többen nem járnak templomba, ezért nem tudják, mekkora összeget szokás ilyenkor adni. Ha viszont ott egy gép, amelyen számszerűen lát néhány lehetőséget, könnyebben dönt, mérlegelheti, mennyit ad szívesen. Persze adhat kevesebbet, de megóvjuk a kínos helyzettől, mint amikor az orvos a magánrendelésén nem mond összeget. Ilyenkor a legtöbben zavarban vagyunk – jegyzi meg. Megtudjuk, hogy a Church of England 2018-ban készpénzmentes rendszert vezetett be, minden templom központilag kapott egy terminált. A dunaújvárosi lelkész úgy véli, ha felmérnénk az igényeket, idehaza is lehetne központilag, de legalább egyházmegyénként, -kerületenként intézkedni, akkor jobb feltételekkel lehetne beszerezni ezeket az eszközöket.

– Amikor a terminált használjuk, arról kimutatás, hivatalos dokumentum készül. Megkönnyíti a gyülekezeti adminisztrációt, elküldi a bank, nem nekünk kell töltögetni az átvételi elismervényeket. Minél inkább elmozdul az egyházközség a digitális pénzhasználat felé, annál könnyebb a lelkésznek és a presbitériumnak. Nem tud elkallódni, mint amikor a templomban az ember kezébe nyomnak egy borítékot, amely esetleg fél év múlva kerül elő a bocskai belső zsebéből, amikor már senki nem emlékszik, ki rohant annyira a buszhoz, hogy így adta át – magyarázza. Czeglédi Péter Pál úgy véli, amint száz évvel ezelőtt még természetes volt, hogy termésben, jószágban, húsban, tojásban adták a támogatást a gyülekezeti tagok, majd átálltunk a pénzre, úgy nem kell félnünk ezúttal sem tartani a lépést a változásokkal.

– Nem tudok ellene érvet, pedig nagyon kerestem. Amikor öt-tíz éve jött a postás a nyugdíjjal, a faluban mindenki kéztördelve várta. Most senki nem tudja, mikor van nyugdíjosztás, esetleg a bankba mennek kicsit többen pénzt levenni a számláról, hogy a piacra legyen náluk. Egyre kevésbé használják az emberek a készpénzt, és ha ez így van, miért ne könnyítenénk meg nekik az adakozást?! Ha a kukoricáról át tudtunk váltani a pénzre, miért lenne kevésbé biblikus, miért lenne kifogásolható a digitális pénz?! – teszi fel a költői kérdést.

A pénzügyi tudatosság kialakítása kérdésében már sok program és applikáció áll rendelkezésre. Akár abban is segíthetnek, ha valaki új szokást, például a tized fizetését szeretné ezen a módon behozni az életébe. De ha már a nevelés és az adakozásra való szocializálás témájánál tartunk, egyetlen hátrányát mégis látja a lelkipásztor a digitális pénzkezelésnek: a legfiatalabbak kimaradnak a hálaáldozat lehetőségéből.

– A gyerekek adakozásra tanításában jó módszer, hogy az ember a kezükbe nyom ötszáz forintot, dobják be ők a perselybe. Viszont kicsiként még nem tarthat fenn számlát. De ha a szülő nem tart otthon pénzt?! Egy öttagú család esetében kétszázötvennyolc darab ötszáz forintos kellene egy évben. Ugyan ki fog arról gondoskodni, hogy az rendelkezésre álljon?! Ezt az egy részét érzem problémásnak, mert így a szülő nem örökíti tovább a szokást a gyermekekre, hanem mondjuk az egész család helyett bedobja a pénzt. Ami összegét tekintve ugyanaz, mégsem ad bele mindenki. Így esetleg nem nőnek bele a kicsik – mondja elgondolkodva. Érdekes etikai dilemmákat lát abban, mire is használhatja egy gyülekezet a javait.

– Jó kérdés, hogy ha egy egyházközség számlán tartja, akkor befektetheti-e a pénzét. Például tőzsdézhet-e? Vagy milyen kockázati szintű befektetésekbe helyezheti a pénzét? És kiszűrheti-e, hogy például a portfólióban szerepel fegyvergyártáshoz kapcsolódó cég, ami mondjuk napjainkban szinte garantálható... Mihez járulunk hozzá a pénzünkkel, mennyi tudásunk van erről, mennyi befolyásunk lehet rá? – teszi fel a kérdéseket.

Pulay Gyula Zoltán, a Károli Gáspár Református Egyetem Gazdaságtudományi, Egészségtudományi és Szociális Karának oktatója, korábbi közigazgatási államtitkár úgy véli, bár támogatandó a digitalizáció és a pénzügyi technológia fejlődése, azért fontos az is, hogy lássuk az emberi oldalt, ahol ez generációs kérdés.

– A fiatalok jelentős része ritkán használ készpénzt, helyette kártyáról, sőt egyre inkább mobiltelefonról intézi a pénzügyeit, ezért az istentiszteletre sem visznek magukkal pénzt. Általában nem készülnek a perselyes adakozásra. Ha ezt a generációt az egyház nem szeretné elveszíteni, nem érdemes őket abba a kellemetlen helyzetbe hozni, hogy szívesen adnának, csak nem hoztak, nem vettek fel pénzt adakozásra. Az önálló keresettel rendelkező húsz év felettiekre nem jellemző, hogy lenne érme vagy papír a tárcájukban, jóformán tárcájuk sincs. Egyfajta akadálymentesítés lenne a terminál bevezetése a számukra, ha lehetőség van erre. A bérletük, a tanulmányaik és a szórakozásuk is a telefonon van, mindent ezzel végeznek. Terhes számukra a készpénzhasználat – mondja Pulay, aki gesztusértékűnek is látja, ha a fiatalok kedvéért elérthető az adakozásnak ez a formája valamelyik gyülekezetben. Ugyanakkor azt sem tartaná jónak, ha megszüntetnénk a hagyományos perselyezést, hiszen akkor az idős vagy a digitális megoldásoktól idegenkedő gyülekezeti tagok adományai elé gördítenénk gátat, ami semmiképp sem lehet cél.

A digitális adakozás lényeges előnyének látja, hogy így nem tud bárki belenyúlni a perselybe vagy nem megfelelő célokra felhasználni az ott összegyűlt pénzt. Hiszen amit így fizetnek be, az bekerül az adott közösség pénzügyi rendszerébe, így mindenképp el kell vele számolni. Ez persze nehézséget is jelenthet, ha nem mindent számla ellenében szeretnének kifizetni. Ha nem készpénzben, hanem folyószámlán van a pénz, előny, hogy van lehetőség lekötni, akkor már magasabb kamatot kaphat a közösség. A pénzügyi rendszer előnyeit így jobban ki tudja aknázni, ami különösen magas infláció idején fontos.

Az egyetemi oktató azonban azt is érzékeli, hogy némelyekben a digitális tranzakciók félelmet keltenek. – Az utalások, vásárlások követhetők az illető pénzintézete számára, láthatják, hogy húszezer forintot fizetett az egyháznak. Nehezen tudom elképzelni, hogy bárkit ilyen információk alapján Magyarországon hátrány érne, mégis van, aki nem akarja, hogy a lelkiismereti ügyeit bárki megismerje. Vannak, akik idegenkednek a bankoktól – magyarázza a gazdasági szakember.

Meglátása szerint mindkét gazdálkodásnak van ára, dönthetünk, melyiket vállaljuk szívesebben. – Van bizonyos költsége annak, ha nem készpénzben érkezik az adomány: a kártyaleolvasó vagy a rendszer használatáért fizetni kell. Ugyanakkor egy csomó költség megtakarítható: hiszen kell valaki, aki összegyűjti a készpénzt, megszámolja, befizeti a közösség számlájára, ezek akár jelentős számú munkaórát is kitehetnek, amelyek forintosíthatók volnának, de legalábbis abban az időben más tevékenység is végezhető lenne. El tudom képzelni, hogy néhány egyházközségnek nem éri meg fenntartani egy terminált, mert nincs olyan arányban náluk a készpénz ellenében a kártyás fizetés, de több közösségnek összefogva érdemes lehet így is, mert annyival kedvezőbb feltételekkel szerezhetők be az eszközök.

Az oktató Magyarországon is találkozott már több helyen templomok előterében digitális adakozási megoldással, nyugati országokban pedig magától értetődőnek látta, hogy a perselyező visz kártyaleolvasót is. – Nálunk talán még szokatlan, de úgy hiszem, nem sokáig – jegyzi meg a jövővel kapcsolatban.