A gyógyulás csak belülről jöhet

– A rendszerváltás óta nem tapasztalt nehézségekkel kellett szembenéznie a Magyarországi Református Egyháznak az elmúlt hónapokban, így az idei szárszói konferenciasorozat célja, hogy „beszélgessünk arról, milyen állapotban vagyunk” – utalt Gér András, a Magyarországi Református Egyház zsinati tanácsosa a kegyelmi ügy kapcsán kibontakozott, a közösségi médiában és az egyházi életben is éles vitákat kiváltó történésekre.

– Számos attól független dolog is felszínre került, ami a mélyben, kollektív lelkületünkben zajlott. A történtek fényében be kell látnunk, hogy Isten Igéje élő és ható, élesebb a kétélű kardnál – hangsúlyozta Gér András a Zsidókhoz írt levélre utalva, hozzátéve, hogy a tavaly ilyenkor általa elmondott igerészlet tükröt tart elé: nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna Isten előtt, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt, neki kell majd számot adnunk. Egyértelmű az utasítás az Ige szerint, amely azt mondja: „Hozzatok áldozatot az Úrnak, tartsatok szent böjtöt, és hívjátok istentiszteletre a népet.” Mert „szánalomra indult országa iránt az Úr, és megkönyörült népén.” (Jóel 2) „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!” (Zak 4,6) – mutatott rá a zsinati tanácsos a dunántúli egyházkerület címerére. – Cselekedjünk a missziói parancs szerint, amely értelmet és célt ad az intézményi formában megjelenő, megjelenni kényszerülő vagy megjelenésével alkalmazkodó egyháznak. A mi Urunk él, Isten képes és szándékozik csodát tenni az ő népével, és én hiszem azt, hogy a magyar református népével is, ahogy azt számtalanszor megtapasztaltuk – mondta. – Egyházunk megítélése a társadalomban az elmúlt negyven évben átalakult, a közösségi média soha nem látott mértékben befolyásolja a közvélemény egyházunkról kialakított képét. Egyes vélemények szerint belső vívódásainkat a társadalomtól és az államtól függetlenül kellene megvívnunk, mégis mindenképpen meg kell szülnünk ezeket a válaszokat a XXI. század harmadik évtizedében. De olyan, mintha meg akarnánk úszni ezt a fájdalmat, pedig elkerülhetetlen. A megújulás szükségét be kell látni, de Isten újít meg. Az egyház maga a gyülekezetei. Mert ha a gyülekezetek erősek, akkor tud az egyház is erős lenni. Az egyház – puszta létével, de bízván, hogy azon túl is – esemény, történés, dinamika. És ezt a dinamikát a Szentlélek adja bele. Ahogyan az első ember így lett élőlény, a földi Krisztus-test is így élő – hangsúlyozta a zsinati tanácsos, majd hozzátette: az egyházat nem lehet kívülről meggyógyítani, a gyógyulás csak belülről tud elkezdődni, ezért pedig imádkoznunk kell.

A délutáni megnyitón Wébel Zsolt, a Baranyai Református Egyházmegye esperese áhítatában arról beszélt, hogy mindig megvan a következménye annak, ha valaki elfordul Isten országától, idézve A királyok első könyvének 17. fejezetét, amelyben az Úr Illést vezetve, egy gyermek életét megmentve, egy pogány asszony megtérése által utat mutatva bizonyítja azt, hogy mindenkiről gondoskodik, hívőkről és hitetlenekről egyaránt. – A csoda az, hogy élő Istenünk, olyan Urunk van, aki minden körülmények között megtartja övéit – fogalmazott Wébel Zsolt. – Ebben a megbolydult világban fontos, hogy legyen egy olyan biztos pont, egy olyan fundamentum az életünkben, amelyre minden körülmények között ráhelyezhetjük az életünket. Eddig a keresztyénségnek a háza tetejét próbálták bontani, most már az alapokig értek el. Jól tudjuk, mi történik akkor, ha az alapok meggyengülnek – hívta fel a figyelmet Wébel Zsolt. – Nekünk azt kell tenni, amit eddig is: imádkozni, gyülekezetbe, közösségbe járni és hittel elvégezni – vagyis az Úr munkatársai lenni –, amit ránk bízott. Nem vagyunk próféták, mint Illés, de ő is azt tette, amit az Úr mondott, és ebből lett áldás, megtérés, élet. Maradjunk mindig, minden körülmények között az Úr szolgálatában! – buzdította az esperes a jelenlévőket.

(Emesz Lilla)

A nyitóáhítat után az elmúlt időszakról és a református egyház helyzetéről osztották meg gondolataikat az Egyház a társadalomban – Helyzetértékelés történeti, szociológiai és teológiai szempontból címmel tartott pódiumbeszélgetés résztvevői, Lányi Gábor egyháztörténész, Duráczky Bálint szociológus és Füsti-Molnár Szilveszter rendszeres teológus. A beszélgetést Gér András zsinati tanácsos moderálta.

– Az állam és egyház kapcsolata egy dinamikus együttélés, amelyben vannak konfliktusok. Erre már Jézus iránymutatása is utal, amikor azt tanítja, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré. A konfliktus forrása, hogy a hatalom mindig abszolút akar lenni. Isten abszolút hatalmat kíván az életünk felett, és erre minden joga megvan, de ugyanezt a hatalmat akarja az állam is – hívta fel a figyelmet Lányi Gábor. – Egyszerre magyar állampolgárként és egy mennyei ország polgáraként kell élnünk. Ugyanakkor jó látni azt, hogy porszemek vagyunk, és az, amit nagy krízisnek látunk, egy állomás Isten népének nagy zarándokútján – hangsúlyozta az egyháztörténész.

– Hiába telt el harmincöt év a rendszerváltás óta, most sem tudjuk tisztázni, mi az egyház feladata – állította Duráczky Bálint. Pedig szerinte példa nélküli időkben élünk, hiszen Nagy Konstantintól kezdve Európában az volt a norma, hogy keresztyének vagyunk. Az egyház és állam szétválasztásának témája sokszor előkerült, de sosem olyan élesen, mint most, amikor már csak a társadalom kisebbsége vallja magát keresztyénnek – véli a szociológus. Arra figyelmeztetett, hogy ne kiszorulva érezzük magunkat a társadalomból, mert ha azt gondoljuk, hogy az egyház feladata, hogy hirdesse az örömhírt, akkor olyan helyzetbe kerültünk, amelyben világosan látszik a feladat.

Füsti-Molnár Szilveszter Barthot idézte, aki szerint három alapvetés határozza meg az egyház feladatát. Az első, hogy a világ elveszett volna Krisztus megváltása nélkül. A második, hogy a világ egészen jól megvan egyház nélkül is. A harmadik pedig, hogy az egyház viszont nincs meg a világ nélkül. Szerinte ebből az következik, hogy a misszió egyházává kell válni, amelyben a hitből fakad minden. Nem társadalmi, állami elvárásokhoz kell igazítani a feladatot, hanem a társadalom helyzetét tudomásul véve mindent megelőzve az Isten népeként kell élni – szögezte le a teológus.

Nem lehet-e az az egyik konfliktusforrás, hogy a társadalomban egyre fontosabb az egyén, a keresztyének pedig közösségeket teremtenek? – kérdezte Gér András a beszélgetés résztvevőitől. Lányi Gábor úgy fogalmazott, hogy a keresztyénségben is sok helyen a hit közösségi megélése helyett a hit egyéni megélése került előtérbe. Véleménye szerint azért még nem szabad temetni a keresztyénséget, hiszen az a nyugati világon kívül szemmel láthatóan erősödik.

Duráczky Bálint ehhez hozzátette, hogy ha az egyén már nem közösségben látja önmagát, akkor máshogy kell megszólítani. A népegyház tulajdonképpen passzív jelenlét: mindig lehetett arra számítani, hogy a templomokba betérnek az emberek. Most azonban a statisztikák szerint harmadára csökkent a megkereszteltek aránya a megszületett gyerekek között. A szociológus arról is beszélt, hogy Nyugat-Európában a népegyházi működés mélypontra jutott, és eljött az a fordulópont, hogy akik belső megélésből Krisztus-követők, azok elkezdtek sikeresen megszólítani másokat. Egyének az egyéneket. Duráczky Bálint meggyőződése, hogy a magyar reformátusok is képesek erre a gondolkodásbeli váltásra, vagyis hogy nemcsak a lelkész feladata a misszió, hanem minden gyülekezeti tagé.

Füsti-Molnár Szilveszter szerint a reformáció egyik fontos meglátása, hogy nem az intézmény tekintélye határozza meg az egyház valóságát, hanem Krisztus jelenléte, és a folyamatban, amíg Krisztus valósága az én valóságom lehet, rendkívül fontos a személyes hit, amihez sem az intézményeknek, sem más egyházi tekintélynek semmi köze nincs. A teológus kiemelte, hogy ez nem jelenti azt, hogy nincs szükségünk egyházra.

Belső egyházszakadásnak nevezte Lányi Gábor azt az állapotot, hogy az intézmények a gyülekezetektől elszakadva, teljesen más szabályok szerint léteznek. Évszázados álom vált valóra a református egyetemmel, amely ma az ország legjobbjai között van és több ezer hallgatót képez, de ez a történész szerint a fejünkre is nőhet. Elizeus történetét idézte fel az özvegyasszony olajának megsokasításával, mert szerinte érdemes az intézményeinkre úgy tekintenünk, hogy azok a korsók, és kérni az Urat, hogy töltse meg ezeket Lélekkel.

A gyülekezetek feladatáról való gondolkodásban Duráczky Bálint szerint rendszerint két dolog hangzik el: az egyik, hogy közösségben meg lehet itt élni Isten közelgését, a másik pedig, hogy ezt kifelé is meg lehet mutatni a még nem hívőknek. Így tekintve az intézmények feladatára a szociológus azt gondolja, hogy ezeken keresztül is el lehet juttatni az emberekhez az örömhírt, valamint hogy a társadalmat lehet alakítani a gyerekek nevelésével. Duráczky mindenesetre hasznosnak tartaná, hogy mielőtt újabb intézmények átvételéről döntenénk, azelőtt megvizsgálnánk az eddigiek eredményeit.

Szóba került még, hogy az egyház megszokott válaszai közül sok az üldöztetés korára vagy a dualizmus időszakára vezethető vissza, de az is, hogy sokan az Ige helyett a politikától várják a megoldásokat.

Arra a zárókérdésre, hogy „Merre tovább református egyház?”, Duráczky Bálint minden gyülekezetet arra bátorított, hogy gondolja át, milyen küldetést kapott Istentől, és azt, hogy ezt hogyan tudja teljesíteni. Füsti-Molnár Szilveszter szerint a merre tovább kérdésének felmerülése azt mutatja, hogy úton vagyunk, és ezen az úton nagyon fontos a tanítvánnyá tétel missziói parancsa, de Jézus azt ígérte, hogy ezen az úton velünk lesz. Lányi Gábor Bonhoeffert idézte, aki azt mondta, a keresztyén misszió alapja a hívő emberek vonzó élete, majd hozzátette, hogy a jövőnk előfeltétele, hogy először magunkat tegyük rendbe. – Ne a tévé elől üzengessünk az olimpiai futónak, hogy fusson jobban, hanem kezdjünk el magunk is futni! – hívta fel a figyelmet az egyháztörténész.

(Ulicza Tamás)