Értelmiségi családban született, Somban. Mivel édesapja tanár és párttag volt, édesanyja pedig óvónő, nem kapott vallásos nevelést. Kereskedelmi áruszakértői végzettséget szerzett Ungváron. A nyolcvanas évek közepén vasárnap is dolgozott Beregszászban, így láthatta, hogy a főtéren álló templomba számos ember tér be. – Nem értettem, mit csinálnak ott. Az egyik szabad vasárnapomon magam is bemerészkedtem, és leültem a hátulsó padra. Úgy éreztem, mindenki engem néz, mivel rólam prédikál a lelkipásztor: úgy beszélt, mintha ismerne – eleveníti fel Sipos Géza, aki a harmincas éveiben járt ekkor. Lassan rendszeressé váltak az istentiszteleti látogatásai, és a gyülekezet felnőttkonfirmációs előkészítő csoportjához is csatlakozott. Presbiterré, majd főgondnokká választották. Felnőttként keresztelkedett meg, az akkor kapott ézsaiási Ige meghatározza az életét: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!”

Háztartási gépeket forgalmazó boltban dolgozott elárusítóként, amikor 2006-ban Taracközi Ferenc, a gyülekezet vezető lelkipásztora felkérte a Sámuel Alapítvány vezetésére. – Enyhe kifejezés, hogy kért: „Jönni kell, csinálni kell!” Ebben Isten is megerősített, ismét a konfirmációs Igémmel: „Géza, mitől félsz? Neveden szólítottalak, te az enyém vagy!” Úgy éreztem, most kell engedelmeskednem a vezetésnek, motivált továbbá az is, hogy így a gyülekezet reggeli istentiszteletein is részt vehettem – meséli.

Augusztusban lesz tizennyolc éve, hogy Sipos Géza beállt a szolgálatba, azóta hét család típusú gyermekotthon jött létre a segítségével, egy befogadó és egy gyámcsalád vált a szervezet részévé, és tizenhat gyermek került örökbefogadással szülőkhöz. – Nem voltak könnyű évek, ám a mai napig érzem, hogy nem vagyok egyedül a feladatokban: jó a munkaközösség, támogatnak a lelkészeink, a gyülekezetünk, az önkénteseink, de a legfontosabb: Isten gondot visel rólunk. Lehetünk meg tehetünk, de az Úr álmában is eleget ad annak, akit szeret. És úgy érzem, engem szeret – állítja határozottan.

Az alapítványi nevelőszülőség egyik feltétele az élő kapcsolat Istennel, Sipos Géza maga is ápolja ezt. Az otthoni elcsendesedés és reggeli istentiszteletek mellett rendszeresen részt vesz a gyülekezet imaközösségében. – Gyakran úgy érzem, mintha Isten megfeddne: „Megint csak kérsz, de mit adsz?” Számos nehéz helyzetből emelt fel az Úr, ő ezeken keresztül is formált engem, különösen akkor, amikor hagytam – hangsúlyozza az elnök. Egy örökbefogadó édesapával ment annak kérvényét benyújtani Kijevbe, a gyámügyi hivatalba, amikor az adminisztrációs teendők után, mivel a vonat indulásáig maradt néhány szabad órájuk, meglátogatták a kicsiket. A főváros tizennégy órás vonatútra van Beregszásztól, a drága vonatjegyek miatt alig maradt némi pénzük. Visszafelé késett a villamos, lemaradtak a csatlakozásról, mire kiértek az állomásra, a hangosbemondóban már a vonat indulását jelezték. – Szaladtunk a poggyászunkért a csomagmegőrzőbe, majd a vágányhoz, ahol már indították az InterCityt, felkérezkedtünk egy kocsiba, és az elindult velünk. Nem volt pénzünk több jegyre, és Isten tudta ezt – emlékezik vissza a történtekre.

Egy másik alkalommal Odesszába utazott egy örökbefogadó házaspárral, ám nem volt pénzük szállásra. – Csüggedésünket látva odalépett hozzánk egy idegen hölgy a vasútállomáson. Megkérdezte, miért szomorkodunk. Miután megismerte utazásunk célját, hogy Kárpátaljáról örökbefogadás ügyében érkeztünk, azonnal szerzett nekünk ingyenes fekvőhelyet. Ez nem szerencse, hanem isteni gondviselés! Alapítványunk jelképében egy hatalmas kézben látjuk a törékeny gyermeket. Mi is, akik családba segítjük az árvákat, ennek a kéznek az oltalmazó árnyékában élünk. A fától olykor mi sem látjuk az erdőt és elcsüggedünk, Isten azonban így is gondot visel ránk – emeli ki.

Sipos Géza életét 2022-ben nemcsak az orosz–ukrán háború kitörése próbálta meg, de egy betegség is: rosszindulatú prosztatadaganatot diagnosztizáltak nála májusban. Mivel tíz éve 2-es típusú cukorbeteg, a jelentkező tünetekre kezdetben nem is keresett más okokat. – A lelki megtorpanás után megkérdeztem magamtól: mi történhet velem, hiszen az Úr örök életet ígért! Nem ad több terhet, mint amennyit el tudok hordozni – eleveníti fel. Két hónapra Magyarországra költözött a feleségével, ahol harminchét sugárterápiás kezelést kapott. – Éreztem, hogy a gyülekezetem imádkozik értem. A külső sugárterápia felénél járva az egyik rosszullétemnél úgy éreztem, megfulladok, forgott a világ körülöttem, kiszáradt a szám, elhagyott az erőm. Intettem a kezemmel a nővérnek, hogy nem érzem jól magam, ő leállította a gépet, hozott egy pohár vizet, de mire odaért hozzám, már nem volt szükségem rá. Elmúlt a hányingerem, a levegő lejutott a tüdőmig, elmúlt a verejtékezés, erőt kaptam felülni… Isten átölelt. Éreztem és tudtam, hogy az Úr nem hagy magamra, folyatnom kell a kezelést – idézi fel emlékeit.

Szintén csodaként élte meg, amikor örökbefogadó szülőkkel egy árván maradt leánytestvérpárért ment. – Az ötéves, meglátva a jövendő édesanyját, azt kérdezte: „Te leszel az anyukám? Akkor téged foglak szeretni!” A négyéves testvérkéje nem akart velünk jönni, erre ő megfogta a kezét, és úgy biztatta: „Ne sírj, lesznek szüleink, értünk jött az anyukánk és az apukánk! Gyere!” Csodaként éltem meg, hogy egy ötéves így bátorította a húgát! – mondja meghatódottan az elnök. Ma már szerető családban élnek, és maguk is boldogabbá teszik a testvéreiket és a szüleiket.

Sipos Gézával eltöprengünk azon, kívülállóként mennyire látjuk valósan a család típusú gyermekotthonok munkáját. – Még sok értelmiségi is úgy véli, hogy ezek a szülők csak a pénzért nevelik a kicsiket. Az óvónő így kéri számon az édesanyát: „Ezt a rossz pulyát minek hozza ide?!” Való igaz, hogy minél később helyezik el a gyermekeket családokban, annál nehezebb velük foglalkozni, viszont akkor is joguk van óvodába és iskolába járni. A tudásuk sokszor alulmúlja a korosztályukét, ám ettől függetlenül is kiközösítik őket az emberek. Némelyik ismerősöm nemcsak nem támogatja, de egyenesen gátolja, hogy a családjában gyermeket fogadjanak örökbe, mondván: „Minek fogod nevelni azt az állami gondozottat?!” Minél nehezebb az emberek élete, súlyosabbak a megpróbáltatásaik, valamint érzik távolinak Isten szeretetét, annál megbélyegzőbben viselkednek azokkal, akiket elhagytak a szüleik. A keresztyének azonban – a gyülekezetek tagjai – örülnek, hogy közöttük vannak – hangsúlyozza.

Megkérjük, összegezze munkássága tapasztalatait. – Az örökbefogadó szülők hálásak, hogy segítettük őket a hivatalos ügyintézésben, nem bánták meg a döntésüket, persze nekik sem könnyű a kamaszokkal. A család típusú gyermekotthonok – ahol a szülők anyagi juttatásban részesülnek, huszonnégy órában nevelnek mintegy tíz csemetét – némelyike örömmel, némelyike pedig megfáradva végzi a szolgálatot, ezért miután kirepülnek a neveltjeik, nem vállalják újabbak gondozását. Mindennek saját ideje van, egy hatvanas éveiben járó házaspár kevesebb megértéssel fordul egy árvaházból érkező kamaszhoz, mint egy harmincas. A meglévő nevelőszülők viszont, akik kiskoruk óta ismerik őket, pubertáskori huncutságaikat, engedetlenségüket is könnyebben fogadják – állítja.

Az alapítvány elnöke elárulja, megtörtént, hogy egy házaspár visszalépett az örökbefogadástól. – Nehezen éltük meg, de így kellett lennie, végül az egyik család típusú gyermekotthonunkban helyeztük el a kicsit, ahol a testvérek révén több szeretetet kap, mint amennyit egykeként tapasztalhatott volna.

Sipos Géza hangsúlyozza, hogy sem az örökbefogadást, sem a nevelőszülőséget nem lehet erőltetni. A szülőség olyan, mint egy futballmérkőzés: huszonnégyen vannak a pályán, de a széléről ezrek kiabálnak, akik azonban nem lépnek a fűre. Kívülről könnyű ítélkezni, viszont képzeljük a helyükbe magunkat: a nap huszonnégy órájában, a hónap harmincegy, az év háromszázhatvanöt napjában a sajátjaikkal együtt többnyire legalább öt nevelt gyermekről gondoskodnak.

Szolgálata legnehezebb emlékeit árvaházakból hozta magával. – A teremben hat kis ágy állt egymás mellett, a leendő szülőkkel mentünk egy árváért. Ahogy beléptem az ajtón, az egyik kiságyból a nadrágomat, a másikból a felsőmet ragadták meg, a szemben lévő reménykedő szemekkel tekintett rám. Legszívesebben mind a hatot elhoztam volna – réved vissza. – Álmatlan éjszakákon át töprengtem azon, miért kerültek ilyen helyzetbe. Nem hittem, hogy ez után tudom folytatni a munkám, megosztottam Taracközi Ferenc lelkipásztorral a dilemmámat. Úgy vélte, majd csak Isten előtt állva kapunk a kérdéseinkre válaszokat, addig is tartsuk szemünk előtt Jézus szavát: „Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be...”

Melyik volt a legdrámaibb mentése a tizennyolc év során? – tesszük fel a kérdést. – Az első árvaházi látogatás. Kislányért mentünk, az igazgatói irodába mégis egy kopasz gyermeket kísértek be, aki – csuklik el a hangja – azonnal beült a leendő édesanyja ölébe, úgy simult hozzá, mintha ezer éve ismernék egymást – itt már nehezen tartja vissza a könnyeit az alapítvány elnöke. – Amikor elrendeztük a papírmunkát, az igazgató közölte, hazamehetünk. A kopasz csemete állt fel közülünk elsőként, fogta az édesanyja kezét, és kihúzta az irodából. Az ajtón kívül megkérdeztük, mi történt vele, annyit felelt: „Menjünk innen!”

Örömteli élményekkel folytatjuk az elnökkel: a kitüntetéseihez lépünk oda az irodájában. 2023-ban megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet a Kárpátalján élő árva, illetve nehéz sorsú gyermekek felkarolása érdekében a kárpátaljai nevelőszülői hálózat kiépítése és fejlesztése terén végzett lelkiismeretes szolgálata, illetve a család típusú gyermekotthonok megalapításában betöltött szerepe elismeréseként. Ukrajna huszonöt éves fennállásának évfordulóján szintén kitüntetésben részesült. A dicsőséget nem magának tulajdonítja, viszont sokat jelent neki, hogy mind az anyaország, mind Ukrajna értékeli az alapítvány munkásságát.

A Sámuel Alapítvány leginkább magyar keresztyén családokba segít árvákat, az ügyintézésben nyújt ingyenes szakmai támogatást, mivel a szülők, ha némiképp tudnak is ukránul, sok esetben csupán a kárpátaljai nyelvjárást ismerik. Erre is van egy története az elnöknek.

A fővárosban reggel tíz órakor kezdődött a tárgyalás. – A bírónő a szülői indítékról érdeklődött, ám nem értette a magyar örökbefogadó édesanya válaszát: nyelvi okból elnapolást rendelt el, mondván, szükség van hivatalos tolmácsra. Az új időpontra várakozás több hétbe is telhetett volna. Akkoriban még nem volt lehetőségem részt venni a tárgyaláson, ezért a folyosón várakoztam, amikor kijöttek hozzám – az alapítvány elnöke hirtelen elhallgat, mintha szégyellné a történteket. Kissé talán hezitál is, de folytatja: – Az édesanya letérdepelt a bírónő elé, úgy kérlelte magyarul, hogy engedélyezze az örökbefogadást. A tisztségviselő ezután megígérte, ha találunk egy szakképesített ukrán–magyar tolmácsot a munkaideje végéig, nem napolja el az ügyünket. Tizenegy órakor, akkoriban okostelefon nélkül, az ukrán fővárosban nem sok esélyünk volt erre, Isten azonban velünk volt. A város másik felén dolgozott egy megfelelő végzettségű kárpátaljai hölgy, többszöri kérlelésünkre elengedték a munkából, és négy óra előtt húsz perccel megérkezett. A bírónő úgy fogalmazott: elég bizonyíték volt látni a tenni akarásunkat, és azonnal engedélyezte az örökbefogadást – az alapítvány elnökének elerednek a könnyei. – Tíz nappal később mehettünk hazahozni a csöppségeket. Az édesanya ölében a másfél éves kislány, a fiatalember ölében a négyéves kisfiú. A mintegy kétméteres, százkilós édesapa hátrafordult az autóban, és annyit mondott nekem: „Köszönöm” – suttogja Sipos Géza. Maga is hálás azért, hogy részese lehetett Isten munkájának. Az akkor négyéves kisfiú ma szakácsnak tanul, a leány még általános iskolás. A szülők ma sem döntenének másképpen, mindennapjaik azokkal a kihívásokkal, gondokkal, megpróbáltatásokkal, valamint szeretettel váltak teljessé, amelyet a testvérpártól kapnak.

– A nagylányom hangoztatja: ő az első sámueles gyermekem. Négyéves volt, amikor megismertem a feleségemet, az ő édesanyját, utána született a kisebbik lányunk. Sokat segítette a munkámat a saját tapasztalat, hogyan szerethetjük a nem vér szerinti gyerekünket. Negyvennégy éves, de a mai napig felhív, és kikéri a véleményemet – persze mindent ráhagyok. Mindkettőjükkel ápoljuk a kapcsolatot, pedig a kisebbik régen külföldre költözött. Sajátjaim hiányát gyakran azok a csemeték töltötték ki, akikkel heti, havi rendszerességgel találkozom az alapítványon keresztül.

Sipos Géza a családoktól kirepült fiatal felnőttek életét is igyekszik figyelemmel kísérni a tömegkommunikációs csatornák segítségével. Az alapítvány elnökének kapcsolatát a befogadott gyermekkel akkor értjük meg leginkább, ha közöttük látjuk őt. Rendezvényeik kezdetén a kisebbek odaszaladnak hozzá, a nyakába ugranak, megölelik, a nagyobb fiúk kezet ráznak vele. A szülők gyakran fordulnak hozzá tanácsért, segítségért. Ő a sámueles családok Géza bácsija. – Szeretem őket, és hiszem, hogy ők is engem.

A Sámuel Alapítványt Taracközi Ferenc, a beregszászi gyülekezet vezető lelkipásztora alapította 2001-ben. A szervezet meddő házaspárok örökbefogadási eljárásának az elindításában, lebonyolításában nyújt segítséget, továbbá család típusú gyermekotthonok létrehozásában működik közre, amelynek feltétele, hogy a szülők hitben járó keresztyén emberek legyenek, és rendelkezzenek saját vér szerinti utódokkal. A alapítvány 2021-ben ünnepelte huszadik születésnapját, az akkori összegzés szerint száz árvát segített család típusú gyermekotthonba vagy örökbefogadás által szülőkhöz. A Sámuel Alapítvány a hozzá tartozó családok számára csendeshétvégéket, kirándulásokat szervez, a gyermekeknek pedig angol, magyar, ukrán, illetve matematika tárgyakból felzárkóztató táborokat, támogatóik révén adományokkal megkönnyítik a családok iskolakezdését is.