A „dárdát hajigáló” lelkész

Kóczán Mór a Komárom-Esztergom megyei Kocson született 1885-ben. A település adta korábban a világnak például Kocsi Csergő János tiszántúli püspököt és Kocsi Csergő Bálint hitéért gályarabságra ítélt tanárt, lelkészt is. Kocs község nevéből ered egyébként a kocsi szó, amelyet a világban sok helyen vettek át, és olyan nyelvekbe is átkerült, mint mondjuk az angol (coach) spanyol (coche), vagy épp a baszk (kotxe).

Kóczán Mór közép- és felsőfokú iskoláit Pápán és Beregszászon végezte, és már gimnáziumi évei alatt rendszeresen sportolt. Egy lőcsei versenyen jó eredményt ért el súlydobásban, és az érettségi után megkeresték a Budapesti Torna Club tagjai, hogy lépjen be hozzájuk.

Pápán azonban a református teológiai képzésen a növendékek nem nagyon sportoltak, és ő sem tudott rendszeresen gyakorolni, diszkoszt és gerelyt Pesten látott először. Nógrádverőcén (ma Verőce), Diósjenőn és Ipolytarnócon volt egy-egy rövidebb időszakra, majd 1909-ben öt évre Csallóközaranyoson lett segédlelkész. Közben persze rendszeresen versenyzett. 1908-ban a londoni olimpián négy számban – súlylökésben, diszkoszvetésben és a gerelyhajítás kétféle változatában – indult, de a selejtezőkben kiesett, aztán 1909 és 1911 között három alkalommal javította a gerelyhajítás világcsúcsát, de a Nemzetközi Atlétikai Szövetség csak az 1912-től elért dobásokat hagyta jóvá, így Kóczán eredményei nem hivatalos világcsúcsok. Aztán a stockholmi olimpián bronzérmet szerzett a gerelyhajításban, úgy, hogy egy évvel a verseny előtt derült ki, hogy itt már csak középfogással lehet majd dobni, miközben a legtöbb magyar versenyző a végén fogta a gerelyt. Átszoktatta magát, megtanult középfogással dobni, és megszerezte a magyar gerelyhajítás első olimpiai érmét. Szintén 1912-ben történt, hogy meghívták egy berlini versenyre, de csak a megérkezése után derült ki, hogy a műsorban nincs gerelyhajítás, így „kénytelen” volt a súlylökést megnyerni.

1914-ben a londoni angol bajnokságon 59,72 méteres gerelyhajítással legyőzte a világcsúcstartó svéd Halme-t, a győzelemért járó aranyérmet az angol királyné akasztotta a magyar lelkész, Kóczán Mór nyakába.
Egyházi feljebbvalói eleinte nem nézték jó szemmel, hogy az aranyosi segédlelkész „vasárnaponként pőrére vetkőzve dárdát hajigál a vásári nép szórakozására”, ezért Stockholmban is Kovács Miklós álnéven indult. Egy 1959-es Népsortnak adott interjúban így mesélt az időszakról: „Már attól féltem, hogy a sportolás miatt majd nem neveznek ki lelkésznek. De ahogy múltak az évek, csökkentek a sport iránti előítéletek. [...] Amikor pedig a stockholmi olimpia után megpályáztam a csilizradványi lelkészi állást, már egyenesen örültek a radványiak, hogy világot járt, »híres« ember lesz a lelkészük.”

A felvidéki Csilizradvány református gyülekezete 1914-ben választotta lelkészévé. Kóczán Mór itt sem engedte el a sportot, a községben sportkört alapított, annak elnöke, intézője, edzője, szertárosa lett. Lelkészi hivatásának teljesítése után, a radványi fiatalokat sportolásra tanította, miközben a testgyakorlatok helyes végrehajtásának szemléltetésére a sportos mozgást mindig nekivetkőzve, alsónadrágban, trikóban mutatta be. A környéken hihetetlen erejéről volt ismert, több anekdota is szólt erről: „A rodványi kálomista pap igen erős ember vót. Eccer, mikor a kocsisa valamit vétett neki, haragra gerjedve aszt monta neki: – Én nem üthetlek meg, üsdmeg magad te! – ezzel átdobta a kerítésen. Aszt is monták rúla, hogy amikor nem tetszett néki a kocsikerék bognár vagy kovács munkája, fogta oszt átdobta az eklézsia fölött...”

A trianoni döntés miatt magyarországi sportkarrierje is félbeszakadt, de 1920-ban Csehszlovákia bajnoka lett, és 1924-ben, közel negyvenévesen, csehszlovák színekben vett részt a párizsi olimpián, ekkor a Sporthírlap így írt róla: „Egy kis csallóközi falucskában lelkészkedik Kóczán Mór, a tótul szót nem tudó magyar atléta s a Csallóközzel együtt Cseh-Szlovákia, az újonnan alakult állam reá is rátette a kezét. Kinevezte cseh atlétának, elhozta Párisba mint cseh olimpikont s most Kóczán Mórnak magyar szive keményen verdes a cseh címer alatt.” A lelkész-atléta a lapnak elmondta, hogy nem volt sem edzője, sem edzőpályája, így a faluban a marhalegelőre járt ki a gerelyt dobálni.

Az aktív sportolást 1926-ban fejezte be, de felkérésre 1931 júliusában még vállalta egyszer a fiatal versenyzőkkel a megmérettetést, és megnyerte a Csehszlovák Magyar Atlétikai Szövetség pozsonyi bajnokságát.

Élete azonban ezután sem nevezhető unalmasnak. Jeszenszky Károly visszaemlékezése szerint 1938. szept. 24-én, „mikor a csehek elrendelték az általános mozgósítást, keservesen és kétségbeesve néztünk egy borzalmas háború elé. Készülődtünk a bevonulásra. A fiatalabb generációt a lelkészlakban tanították titokban a Himnuszra, a Hiszekegyre, a Szózatra, a gyermekek meg az iskolában tanulták. Közben megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, Kóczán Mór református lelkész elnökségével. A nemzeti tanács megszervezte a bevonulási ünnepséget, a katonák ellátását, a rend fenntartását.” November 4-én este vonultak ki a csehek, és futár figyelmeztette a nemzeti tanács elnökét, hogy meneküljön el, mert túszokat visznek magukkal. Kóczán Mór lelkész mégis a helyén maradt. Végül semmi rendkívüli esemény nem történt.

Persze magyar uralom alatt sem lett hirtelen kolbászból a kerítés a felvidéki településen, 1943-ban szolgálatának körülményeiről Kóczán Mór így ír: „A csilizradványi református gyülekezet tagjai túlnyomó részben szegény emberek, többnyire néhány hold földből élnek, a földek alacsony fekvésénél fogva gyakran a víz elveszi a termés jó részét, és így anyagi gondokkal küzdenek, a református hívek is, valamint az egyház is. A múlt világháború idején elvitték a nagyobb harangot, melynek helyére az egyház nem lett volna képes második harangot hozatni, így tehát önkéntes adományokból lett tisztán meghozatva az új harang 7000 korona értékben.”

Aztán amikor visszatért a csehszlovák uralom, a faluból a Benes-dekrétumok nyomán 24 családra a deportálás várt. A Délamerikai Magyarság 1946-ban arról írt, hogy Kóczán Mór volt olimpikon, lelkész a többi internálttal együtt a komáromi táborban törik a követ. Kóczán Mórt és családját Magyarországra, a jugoszláv határ mellé telepítették át, Csátalján élve a Baja melletti Szeremlén folytatta lelkészi működését a Bajai Református Egyházközség beosztott lelkipásztoraként. Nyugdíjazása után 1955-ben Budapest közelébe, Gödre költözött, ahol nyugdíjas lelkészként vállalt időnként helyettesítést. Emellett aktívan részt vett a település sportéletében a település atlétáinak edzőjeként és versenybíróként. Beszámolók szerint még hetven évesen is eldobta néha 40 méterre a gerelyt. 1972. július 30-án érte a halál, síremléke Gödön, a Pázmány Péter utcai temetőben található, sírfeliratán ez olvasható: „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának” (Rom 14,7).