A csendhez méltón alkotni

A dalaikkal kapcsolatban rendre egységről, kollektivitásról beszélnek, miközben az a popzenei közeg, amelyben a zenekar működik, inkább az individualizmusról, az önmegvalósításról szól. Mi a Platon Karataev művészetkoncepciója?

Ha lemezről lemezre nézzük a zenekar munkásságát, nyomon követhető az út, amit bejárunk: egyre inkább az énen, az egyénen, az egón túlmutatóval igyekszünk foglalkozni. Azt gondolom, hogy az ember az alkotás során két irányba indulhat el: a felszín felé, ahol hamar tömegekkel tud kapcsolódni, vagy a mélység felé, ahol önmagán túlra juthat el és mindenkivel tud kapcsolódni – ez viszont egy teljesen más minőségű és mélységű találkozás, ahova eljutni sokkal nehezebb. Mi ezt az utat választottuk, ezekre a mélyfúrásokra törekszünk. Egyfajta mottónkká vált, hogy a legszemélyesebb módon szeretnénk beszélni a legegyetemesebb kérdésekről.

Egy interjúban így fogalmaznak: „Amit a nyelv és a szavak szintjén el lehet mondani erről a mélységről, már az ókorban mind elmondták és leírták.”

Keresem és kutatom, hogy ebből az élményből mit lehet egyáltalán a felszínre hozni. Mikor kicsit elmélyültem benne, hogy melyik korban kik és hogyan beszéltek erről a megtapasztalásról, azt vettem észre, hogy kortól és kultúrától függetlenül mindegyik hagyományban közel azonos szimbólumrendszerrel dolgoztak. Van itt egy vallásokon, felekezeteken átívelő közös narratíva, ami erről az egységről, kollektív tartományról beszél – mi is ennek az artikulálására törekszünk.

Elég nagy feladat ez egy rockzenekar számára.

Folyamatosan küzdök is az alkotói érvényességgel. Azt gondolom, hogy a csendnél soha nem fogok tudni többet, érvényesebbet mondani, így egyre tudatosabban törekszem odafigyelni arra, hogy miért töröm meg azt, vagy legalább a csendhez méltó alkotásokat létrehozni mind szövegileg, mind dallamilag. Viszont el tudom képzelni, hogy eljön majd az pont, amikor már nem alkotok és nem növelem tovább a zajt magam körül, csendben maradok.

Lát hasonlóságot a dalszerzés és az ima között? Mindkettőnek a befelé fordulás az előfeltétele, szembesülés valamivel, egy önmagunkon túli tartomány keresését jelenti, érdek és érvényesülés nélkül. És mindez csendben történik.

Szerintem abban, amit mi is keresünk a dalszerzés során, érezhetők a párhuzamok az imával. Nemrég olvastam Tábor Bélától, hogy a szónak a határa az ima. Még ha nem is gondolom azt, hogy ez egy abszolút imameghatározás lenne, nagy igazságtartalma van ennek a kijelentésnek.

Az az élmény és megtapasztalás, amiről beszélni szeretnénk, nem artikulálható, szavakban nem kifejezhető, mert bár a nyelv tartományában marad, de az azon túlmutatót is magában foglalja. Ebből fakadóan minden egyes megírt szöveg, minden egyes megírt dal már a legelső pillanattól egy lehetetlen küldetés. Lényegében azt keressük, hogy mi az az utolsó pont, ahova a szavak szintjén még el tudunk jutni, a nyelv horizontja még meddig belátható. Nem állítom azt, hogy a mi szövegeink lennének azok, amelyek a nyelv legszélső határáig elkísérnének minket, de vannak olyan alkotók, akik ehhez közel jutottak, akiknek a műveiből mi is inspirálódunk. Pilinszky, Hamvas, Weöres, hogy csak párat említsek, de én természetesen a Bibliát is ide sorolom, illetve más hagyományok fontos írásait.

Erről a tartományról csak dadogni lehet, viszont a dadogás foka eltér: azt érzem, hogy ahol az én nyelvem már botladozni kezd, mások még könnyedén lebegnek. De egy idő után a legnagyobb írásoknál is szétbomlik a szavak szőttese. A kimondhatatlant nem lehet kimondani, erről az élményről a szavak szintjén szólni, mintha pohár vízzel kínálnánk a tengert, létrával a madarat.

Minek tudja be, hogy a személyes és elcsendesülő művészetalkotás ellenére mégis országosan – sőt nemzetközileg is – ismertté lett a Platon Karataev?

Egy zenekarról beszélnünk, egy gitárzenei projektről. Ez már eleve teljesen más felületet és lehetőséget biztosít nekünk, így ebből fakadhatnak hangsúlyeltolódások. Ha kortárs költőként írnám le a Platon Karataev-sorokat, valószínűleg nem ülnénk itt és nem beszélgetnénk. Ebben van egy aránytalanság, amit tudnunk kell kezelni. Például nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk bizonyos dolgoknak, amik megtörténnek velünk és amelyek örömteliek, de nem biztos, hogy az általunk képviselt minőség miatt valósulnak meg.

Milyen visszajelzéseknek örülnek leginkább?

Ami mindig jó visszacsatolás, hogy jó emberek jönnek oda hozzánk koncertek után, nagyszerű találkozásaink vannak. Az is nagy örömmel tölt el, amikor az jut vissza hozzánk, hogy egy családból akár három generációt is összeköt a zenénk. Ez egy jó visszajelzés számunkra, hogy azt az időtlenséget, kortalanságot, amit a dalokban, szövegekben keresünk, egy bizonyos szintig ki tudjuk fejezni, mivel egy kamasz, egy középkorú és egy hatvan év fölötti ember is megtalálhatja bennük azt, ami releváns számára az aktuális életszakaszában, tud kapcsolódni hozzá.

Mennyire látják egyedülállónak ezt az alkotói hozzáállást a hazai művészeti közegben?

Nem érzem, hogy nagy tolongás lenne, de azt sem gondolom, hogy egyedülálló lenne, amit mi csinálunk. Ma nem ez a fősodor, de nincs kihalófélben ez a fajta alkotói attitűd, sok ilyen művész van.

Nagyapja Hegedűs Lóránt volt református püspök, édesapja Balla Péter református lelkész. Milyen hatással volt önre ez a vallási közeg?

Abszolút meghatározó a mai napig, még alkotóként is. Szerintem a mi zenénk dallam- és szövegvilágában is nagyon érződik, hogy édesanyám népdalokat, édesapám zsoltárokat énekelt nekem gyerekkoromban. A kereszténységet tartom a spirituális anyanyelvemnek, mivel ebben nőttem fel, ez az, amit a legjobban megértek, és ki tudom tapogatni, hogy egy vallás hogyan beszél azokról a dolgokról, amik az én megtapasztalásaim, élményeim a rajtam túlmutatóval kapcsolatban.