Emberközpontú társadalmunk életünk filmjében Istent legfeljebb mellékszereplővé tette. Szinte mindegy, hogy életvezetési tanácsot kérünk, szórakozni megyünk vagy gyülekezetbe járunk, Isten értünk létezik. Mondhatnánk, hogy az ember legfőbb célja, hogy használjuk Istent, és örökké jól érezzük magunkat. Pedig nem mi teremtettük magunkat, ezért őrültség úgy élni, mintha bármik és bárkik lehetnénk, és azzá válhatnánk, akivé akarunk. Nem magunkhoz tartozunk, hanem Istenhez.
A Teremtő nem a mi boldogságunkért van: dicsőségére létezünk, azért teremtett, hogy neki örüljünk. A megváltás jogán is hozzá tartozunk.
Kiválasztott bennünket, megváltott, újjászült, örökbe fogadott és megigazított, beemelt Krisztus testébe. Dicsőség az Úrnak, hogy az egész világ az ő kezében van, tudja, hová tart a történelem, sőt előttünk jár, és eljuttat a célba minket szava és Lelke által. De, akik hisszük is Istent, a legtöbben nem megfelelően tesszük. Tartunk minden mástól, a körülményeinktől, a jövőnktől, a haláltól, a többi embertől.
Miért gondoljuk, hogy nem kell őt félnünk? Minden problémánk ezzel kezdődik. Mindannyian kis Nabukodonozorok vagyunk, akik a személyes palotánk tetején sétálunk, és magunkban dicsekszünk: „Ez az a nagy Babilon, amelyet én építettem királyi székhellyé hatalmam teljében, fenségem dicsőítésére!” Azonban őt Isten megalázta, és a király a szenvedéseken keresztül jött rá, hogy Isten nemcsak általában, hanem személy szerint őfelette is szuverén Úr: „…föltekintettem az égre, és értelmem visszatért.” (Dán 4,31) A bűn gyökere, hogy a Teremtő helyett a teremtett dolgokban próbálunk megelégedést találni. Érdekes módon ennek következtében mindentől és mindenkitől remegünk, kivéve azt az egyet, akitől a legjobban tarthatnánk, vagyis magától Istentől. A félelmet másoktól, a jövőtől, bármitől istenfélelemmel űzhetjük el. Az Úrtól való félelem vezet bennünket kegyelméhez Krisztusban. „De nálad van a bocsánat, ez félnek téged.” (Zsolt 130,4) Micsoda paradoxon, nem igaz?
Létezik józan, de nyugtalanító félelem Istentől, ugyanakkor egyfajta furcsa félelem is, amely az evangélium miatt fakad fel. Az egyik a Sínai-hegyre, a másik a Golgota hegyére tekint. Nekünk mindkettőre szükségünk van. Jézus meghalt a kereszten, de harmadnapra feltámadt, és megdicsőült az Atya jobbján, közbenjár a bűnösökért, amíg vissza nem tér, hogy ítéletet hirdessen, végső igazságot, békét és életet adjon. Arra hívott el minket, hogy mindenben felebarátaink javát szolgáljuk, a legfőképpen is felebarátunk üdvösségén és a Krisztus testébe való beilleszkedésén munkálkodjunk. Ha szeretetén és irgalmán keresztül nézünk a körülöttünk élőkre, akkor tisztelni kezdjük őket, mint akiket Isten a saját képmására teremtett, és akiknek ugyanúgy szükségük van Krisztusra, mint nekünk.
Keresztyénként azt valljuk, hiszünk „a test feltámadásában és az örök életben”. De gyakran úgy élünk, mintha a halál és annak tünetei: a magány, a munkahelyek elvesztése, az erkölcsi hanyatlás és igazságtalanság, az éghajlatváltozás, az egészségügy és a politika irányítanának minket. Ezzel azt imádjuk, amitől félünk. Ha leginkább attól tartok, hogy elveszítem a munkámat, akkor a biztonságomat nem Krisztusban, hanem valakiben vagy valamiben találom meg. Ha amiatt szorongok, hogy nem leszek boldog, akkor a házastársamra és a gyerekeimre hárítom a végső elégedettségem elérésének terhét, és esetleg elhagyom vagy elhanyagolom őket, ha nem felelnek meg az elvárásaimnak. Ha félek az összes társadalmi, politikai, gazdasági és erkölcsi változástól, akkor másokat fogok hibáztatni, bárki legyen is az, a boldogtalanságomért. De ha Nabukodonozorhoz hasonlóan az égre emeljük a tekintetünket, akkor helyreáll a józan eszünk. Ez a valósággal való együttélés. A hangzatos szavak és pótcselekvések világában azért megyünk templomba, hogy valóban találkozzunk azzal az Istennel, aki teremtett és megváltott minket, akit félünk. Nem egyszerűen csak újra hallani akarjuk a már jól ismert történeteket, hanem Jézusra bízzuk magunkat, aki kiragad bennünket ennek a lassan elhalványuló kornak a zsákutcáiból, és a létező legnagyobb történetbe helyez: a valóságba.