„…Elközelített a mennyeknek országa!” (Mt 3,2) A mennyek országa titokzatos kifejezés, amikor az ember meghallja, hirtelen elhalkul, elrévedez, engedi a lelkét elringatózni egy vaskos köd mögül egészen halványan felsejlő emlékképen. Amikor azt hallja, hogy a mennyek országa elközelgett, jólesően szívfájdító vágyakozást érez. Kitapogatná, de nem tudja felidézni, mégis sóvárgást érez az idő távlatába süppedt súlytalan testi-lelki állapotra vágyva, amelyben újra szentté tisztul majd minden, ahol egy lengő angyalszárny szele érinti az arcát, ahol lehunyt szemmel hallgatja az Atya lépteit az édenkerti napnyugtában, ahol a szívét ölre kapja a szeretet esszenciája. Különleges mondat ez, beférkőzik az ember gondolatai közé, fészket rak benne, és nem hagyja nyugton: mit is jelent ez?! Jön, közeledik valami egészen rendkívüli, egy ismerősen ismeretlen másik valóság. Annak az ajtónak a kinyílását várja az ember, amely egykor bezárult mögöttünk egy meggondolatlan, dacos tett után, amikor a tiltott gyümölcs után nyúlt az ember, és kizárta magát. Mint amikor elveszik a lakáskulcs, és nem nyílik az ajtó, pedig olyan jó volna már hazamenni, lemosakodni, enni és ágyba bújva élvezni az otthont – de nincs meg a kulcs, ott maradsz az utcán hajléktalanul. Nincs olyan ember, aki ne vágyódna belépni a biztonságot rejtő ajtón.
Nem mondott le rólunk az Atya, nem fárad bele, hogy szeressen, öleljen, tanítson, újra és újra talpra állítson bennünket, lemosogassa a ránk ragadó bűnkoszt, mert annyira szeret. A Gazda újra résre nyitotta az ajtót, megnyílt a menny ajtaja Krisztusban. Születik az Isten emberi testben, születik a remény a hiánnyal vajúdó belsőkben. Remény arra, hogy van megoldás a nyomorúságainkra, hogy vannak válaszok a kérdéseinkre, hogy van remény a kapzsiság és gyilkolás indulatától megveszett emberiség javulására. Benne, és egyedül benne van remény. Elközelgett a mennyek országa, mert kinyúlt egy fénysugár a mennyből, és rávetítette sugarát Betlehemre, ahol a földre szállott az Új Élet. Apró gyerekként érkezett, ahogy bensőnkben is egészen apró gyerekként születik meg az új ember, amikor sóvárogva befogadjuk.
Ha erre az apró, tisztaságtól, értelemtől fénylő igazságra vágysz, aki a kisgyermek Jézus, akkor elkezd nőni benned, és Mesterré válik az életedben, amíg megnő annyira, hogy a nagypénteki keresztről tanítson. Isten országa elközelgett, oszlik a derengés, és jogos a vágy és az igény a tisztaságra, jogos a bűntelenségre. De hát hogyan is fogadhatná be ez a megromlott lelkű föld? Máig vajúdik lelkében minden ember, hogyan is kellene befogadni, mert a hétköznapok alkut követelnek. Nem véletlen, hogy nincs ágya a kis Jézusnak, nem véletlen, hogy Heródes dühe lesújt a betlehemi apró gyerekekre, nem véletlen, hogy Jézus kicsi gyerekkora óta egész felnőttkoráig menekül, valahányszor csak kiderül, hogy ő a szeretet és az igazság fejedelme. És itt vannak ők, akiknek a karácsonyi angyalhangú fénysugár rásüt a lelki szemére, és felismerik az emberiség egyetlen esélyét: Mária, József, a pásztorok, a bölcsek, a tanítványok. És itt vagyunk mi is, bizonyságtévők, akik sóvárgunk a tisztaságra, a szeretetre és az igazságra, mert nem abban élünk.
Karácsonykor egészen kitapintható a fénysugár, ahol összeér a menny a földdel, Jézus Krisztusban. Magunkban fel kell nevelnünk a mustármagnyi hitet, a kisgyermeknyi új életet, hogy valamiképpen méltó választ adhassunk a visszafogadó szeretetre.
Milyen jó annak, aki vágyódik és sóvárog arra, hogy kikerüljön a bűnből megörökölt játszmák csapdájából, aki tapogatózik kifelé! Milyen jó annak, akiben megvan a hajlandóság az őszinte alázatra, bűnvallásra, a lélek bőrébe égett súlyos hátizsák lehajítására – Jézus lába elé! Milyen jó annak, aki belép ebbe a fénysugárba, engedi, hogy átvilágítva újrakeresztelje Szentlélekkel! Dadoghatja az angyalokkal: Dicsőség mennyben az Istennek!
A szerző a Hetényi Egyházközség lelkipásztora.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!