A reformáció több hangsúlyos tézisét vonták kétségbe már az elmúlt évszázadokban, és még az is meglehet, hogy ötszáz év elteltével sok olyan kérdést, amely a reformátorok számára még égetően fontos volt, ma már nem érezzük aktuálisnak. De az ősök legnagyobb felismerése, amelyből minden más reformátori tételt levezettek, hogy a Biblia életünk zsinórmértéke, hogy a döntéseink előbb vagy utóbb mindig megméretnek az Ige mérlegén, hogy „más alapot senki sem vethet” azon kívül, akiről az Írás tanúskodik, nem avult el ennyi év múltán sem.
Jó lenne, ha a Szentírás most is egyfajta belső iránytűként vezérelné életünket kisebb, de főleg nagyobb dolgainkban, értékítéleteinkben, egyéni és közösségi életünkben egyaránt. Ez jár a fejemben így, bibliavasárnap felé haladva, de különösen két, nemrég átélt élmény hatására.
Az egyik a február 13-án megrendezett Super Bowl volt, az amerikaifutball-szövetség, az NFL döntője (amelyet egyébként idén is kihagytam, mert nem bírtam fennmaradni a magyar idő szerint éjfél után kezdődő mérkőzésig). Mivel azonban még napokkal később is erről szóltak a nemzetközi hírek, értesülhettem az egyik félidei reklám utóéletéről. A reklámot, amelyet egy amerikai egyház (vagy mozgalom) finanszírozott („Jesus gets us”, vagyis „Jézus ért minket”), és amelyet sok százmillió ember láthatott, nagyon vegyesen fogadták. A kommentátorok szerint a szélsőségesen megosztott amerikai társadalomnak mind a jobb, mind a bal oldalán sokan kritizálták, ki ezért, ki azért, de ez most nem is lényeges. Ami viszont ennél érdekesebb, az a szervezők válasza volt a kritikákra. Azt mondták, hogy mindegy, milyen visszhangja van a reklámnak, ők elérték vele azt, amit akartak, nevesül, hogy az ő reklámjukról beszéltek a legtöbben és a legtöbbet a Super Bowl szünetében és még utána is napokon át. Az mellékes ezen a ponton, hogy én mit gondolok erről a reklámról.
A megrendelők és készítők megfogalmazott célja azonban mindenképp figyelemre méltó: eljutottunk odáig, hogy a Jézusról és a Szentírásról szóló üzenetek nem lépik át az emberek ingerküszöbét. Nem az a legnagyobb kihívás, hogy megértessük, elfogadtassuk, megszerettessük az emberekkel a Bibliát és annak olvasását, hogy megismerjék azt, akire az egész Szentírás mutat, Jézus Krisztust. A maximálisan elvárható cél, a siker fokmérője ma mindössze annyi, hogy áttörjük-e a közöny vastag falát. Ide jutottunk, és ne vigasztaljuk magunkat azzal, hogy Amerika már elveszett a Nyugatot lassan felemésztő erkölcsi fertőben. Mert a tengeren túl a keresztyénség és a Biblia még most is sokkal erősebb társadalomformáló erő, mint Magyarországon. De a közöny vastag fala ott is, itt is felépült. És ez nagyjából ki is jelöli a bibliamisszió legnagyobb mai kihívását. Persze, ne tegyünk úgy, mintha ezért mi, keresztyének ne lennénk felelősek, mintha ez csak úgy megtörtént volna velünk! Nagyon is részünk van benne. Mert a felmérések szerint már a keresztyének sem, vagy csak nagyon kis százalékban olvassák a Bibliát (erről részletesen talán majd máskor), vagyis az a definíció, amelyet egyik szeretett lelkipásztor kollégám ismételgetett, hogy „nincs református keresztyén ember bibliaolvasás nélkül”, súlyos ítéletként hull a fejünkre, miközben egy láthatóan közömbös társadalomnak szeretnénk felmutatni, hogy milyen jó dolog is az, amikor a Biblia életünk zsinórmértéke.
Itt térnék át a másik élményemre, Visky András tavaly ősszel megjelent, Kitelepítés című regényére. Volt alkalmam a szerzővel többször találkozni, még a könyv megjelenése előtt, és ilyenkor mindig elmondta, hogy olyan regényen dolgozik, amely „bibliául” van megírva. A Biblia nyelvezetével, a Biblia igéinek vonalvezetése mentén, a Biblia gondolatiságával vívódnak a főhősök (köztük a szerző). Ez a gondolatiság Isten jelenlétének vagy „jelennemlétének” dilemmája. Azóta elolvastam a könyvet, és a legerősebb benyomásom az maradt utána, hogy milyen felemelő, emberi és igazán keresztyén az, ahogyan a huszadik század talán legszégyenletesebb (bár nagy a verseny ezért a címért) történelmi bűncselekményében, a politikai alapú kitelepítések és bebörtönzések forgatagában egy magára maradt és meghurcolt sokgyerekes asszony megpróbált túlélni a Biblia igefoszlányaiba kapaszkodva.
Visky András Kitelepítés című regénye
Ezt nem egyedül tette, hanem továbbadta a gyerekeinek, akik a történelmi összefüggésekből nyilván még kevesebbet értettek, mint ő, csak azt tudták, hogy az édesanyjuk által megidézett Igék titokzatos módon összekapcsolják őket elhurcolt lelkész édesapjukkal, akitől először hallottak Istenről, az ő prófétáiról és a Fiáról, Jézus Krisztusról. A Kitelepítés nem sablonos keresztyén építő anekdota az Igébe kapaszkodó és a csodát azonnal meg is tapasztaló hívőről. A csoda persze ott van, hiszen aki elbeszéli, gyermekként maga is többször ott pusztulhatott volna sokezernyi kortársa mellett a román Gulagon. S hogy nem így történt, az elbeszélés puszta ténye ma is csoda, egyfajta „irodalmi bosszú” a kommunizmus igazságtalanságain és azok végrehajtóin. De a bibliás regény fő ereje mégsem ebben a bosszúban van, hanem a szövegében, amelyet valóban átjár a Szentírás gondolatisága és nyelvezete. Hogy az írónak minden, gyermekként értelmetlennek tűnő történés mögül az igeversek csillantak fel és váltak szinte tudatalatti vezérfonallá, még akkor is, ha a konkrét idézet „értelmes”, teológiai jelentősége sosem került kifejtésre, ahogyan ma paposan elvárnánk, legfeljebb az események sodrában kapott valamilyen furcsa, sokszor ironikus megvilágítást. Ami ebben számomra megdöbbentő, az annak a megtapasztalása, hogy a Biblia képes ilyen belső cantus firmusszá, vezérszólammá válni, amely akkor is vezet, amikor az explicit, megvallott hit éppen megtörik az újra és újra lesújtó sorscsapásokban. E regény nélkül ebben a jóléti vagy éppen a jólét csökkenését sirató társadalmunkban már egészen megfeledkeznénk a Biblia – kívülállók számára szinte mágikusnak ható – képességéről, hogy „megtartson” a mélységek és a magasságok közepette is. Mert Isten Igéje, ha folyamatosan táplálkozunk vele, bennünk lakozhat, és észrevétlenül a részünkké is válhat. És nem tudhatjuk, mikor „aktiválja magát” a legreménytelenebb élethelyzeteinkben, hogy csendes, de erős megtartó erőként a víz felszínén tartson. Akkor is, amikor elveszítjük a hitünket, amikor úgy érezzük, Isten is elhagyott, amikor „a lelkünk roskadozva visszük”, sőt főleg akkor. Persze ahhoz, hogy ez megtörténjen, „békeidőben” olvasnunk, hallgatnunk, néznünk kellene a Bibliát (már minden platformon és médiumban elérhető). Sokan panaszkodnak, hogy „a mai csendességben nem szólt hozzám az Ige”. Lehet, de ne aggódj! Te vetted a fáradságot, és kerested Isten akaratát. Néha nem teljes a dialógus, csak monológ van. Az élő kapcsolatok ilyenek. Egyszer az egyik, máskor a másik fél szólal meg. És jó esetben soha nem kerülünk olyan próbák elé, mint a Kitelepítés szerzője és családja, jóllehet azért a világtörténelem az elmúlt néhány évben párszor már bezörgetett az ajtónkon. Egyházunk történetének 119. bibliavasárnapján ezért adjunk tudatosan hálát gyülekezeteinkben az Igéért, annak hirdetőiért, magyarázóiért és azokért, akik csak csendesen, nem didaktikusan, nem tolakodóan, de állhatatosan „elénk élik” azt!