Hogyan válik gyermekkorban a családi háttér díszletté és a hit belső megélése kötelező nyilvános szereppé? Cikkünkben három, nevük mellőzését kérő, ezért monogrammal jelölt lelkészgyerek enged betekintést a parókiafalak mögötti zárt világba. Vallomásaikból kirajzolódik az ottani élet kettőssége: a közösség megtartó ereje és a mindent átható megfelelési kényszer. Három megtapasztalása annak, hogyan találhatja meg valaki a saját hangját és Istent ott, ahol a környezete már születése előtt megírta számára a forgatókönyvet.
Vannak idők, amikor a hallgatás többet mond minden szónál, és vannak költők, akiknek a szavaiban egy egész nemzetrész lélegzik. Vári Fábián László Kárpátalján, a történelem viharaiban tanulta meg, hogy a magyar nyelv nemcsak eszköz, hanem menedék is a mosdók csempefalai között vagy a lövészárkok mélyén. Jubileumi és egyben a költészet napjára készült interjúnkban a 75 éves költő vall az almafák alatti biztonságról, a balladák drámai erejéről és arról a kálvini hitről, amely egyszer már visszahozta a magyarságot a pokol torkából – és amely ma is megbízható iránytűnk a zaklatott világban.
Amellett, hogy hallgatom a saját lelkipásztoromat, nagy gyönyörűségem, hogy – lassan, egy-egy fontosabb részt újraolvasva, széljegyzetelgetve – könyvbe gyűjtött prédikációkkal is töltekezem. Ezért is örültem, amikor a zsinati dolgozók tavaly karácsonyi állománygyűléséről kijövet a sorban én is kaptam egy ilyen könyvajándékot. Címe: Mindenkor bízunk! I. – Pál második levele a korinthusiakhoz (1–4. fejezet). Maga a szerző, Steinbach József püspök, zsinati elnök ajándékozta új kötetét a kommunikációs osztály újságíróinak is… Tetszett, recenzió írására késztetett.
