A csend után is van szó: miért tartjuk meg idén az egységnapot?

Miért érezte fontosnak, hogy az idén újra legyen egységnap?

Sokáig vívódtam azon, hogy újra elvállaljam-e a szervezést. Tavaly is engem kértek fel, és idén sem volt ez másként. Először magamban kellett rendet tennem – az érzéseimben. Végiggondoltam, mi vezetett odáig, hogy tavaly végül lemondtuk az eseményt. Azt is meg kellett kérdeznem magamtól: mi változott azóta? Őszintén szólva nem sok minden. Inkább azt mondanám, a nehézségek megvannak. Így teljesen jogosan merült fel bennem a kérdés: akkor most, mindezek után, miért is rendezzünk egységnapot? Mégis, ugyanazt a hiányt éreztem most is, mint előző évben. Azt a csendes, de nagyon is valóságos űrt, amely megmarad, ha nincs ez a nap. Azt mondtam magamnak: szükség van rá. Mert próbálkoznunk kell. Próbáljuk meg a legtöbbet kihozni abból a helyzetből, amelyben élünk. Olyan belső erőket kell mozgósítanunk – lelkeket, lelkesedést, reményt –, amelyek nem hagyják, hogy a problémák, a megfosztottság érzése, a csalódások vagy épp az egység hiánya megbénítson minket. Hanem elindítanak afelé, hogy mégis legyen összhang – valóságosan. Idáig jutottam magamban, amikor a püspök úr második megkeresésére végül igent mondtam. Nagy segítségemre volt az a régi csapat is, amely már tavaly összeállt, és örülök, hogy közülük sokan idén is velem tartanak.

Vezérigét a Jeremiás könyvéből választott: „Szántsatok fel új szántóföldet, ne vessetek a tövisek közé!” Miért döntött éppen emellett?

Nem gyors, felületes választás eredménye. Inkább egy íróasztal mellett töltött belső műhelymunka gyümölcse, egyfajta lelki vajúdásé. Az elmúlt év mély nyomokat hagyott bennem. Éppen ezért úgy éreztem, hogy a választott Ige nem lehet semleges. Nem lehet pusztán emelkedett vagy szép. Olyan kellett, amely visszatekint, tükröt tart, és ha kell, meg is ráz. Az élő Ige évének vezérigéje is – „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál” – mélyre ment. Ahogy mondani szoktuk: megcincálta az egyházat. Jogosan tette. Ha egységnapot szervezünk, nem engedhetjük meg magunknak a képmutatást. Őszintén szembe kell néznünk azzal, mit tehetünk mi magunk az Istentől kapott közösségért. Ha azt érezzük, hogy valami nincs rendben, ha tévúton járunk, akkor nem söpörhetjük a szőnyeg alá a problémákat. A megújuláshoz előbb őszintén szembe kell néznünk a valósággal. Az úrvacsorához is csak bűnbánattal járulhatunk. A régi liturgiánk világosan fogalmaz: ítéletet eszik és iszik, aki bűnbánat nélkül járul az Úr asztalához. Május 24-én Debrecenben közösen készülünk az Úr asztalához, és nem tehetjük meg, hogy ez belső rendrakás nélkül történjék. Ebben az állapotomban talált meg Jeremiás szava. Az élete tele volt mélységekkel és magasságokkal. Látta a nép eltávolodását, de megtapasztalta a visszatalálást is: amikor Jósiás király idején megtalálták a törvénykönyvet, és újra felfedezték Isten szavát. Átélte azt is, hogy senki nem hallgatott rá, amit mondott, pusztába kiáltott szó maradt. De ott, a prófétai könyv elején Jeremiás világosan kimondja: ha Isten népe újat akar, akkor először fel kell szántania a földet. A belső ugart. A tövisek: a megkeményedett, elvadult területek, a bűn, a megalkuvás, a tagadás. Nem elég csak a felszínt kapirgálni. Nem elég sarabolni. Ha a gyökeret nem tépjük ki, a gaz visszanő. Az új vetéshez új barázda kell. És ez fájni fog. Nekem is. Másoknak is. De ez nem „életek” kérdése, hanem az örök életé. Mert Isten előtt minden élet megmentésre szorul. Ha egyszer felismerem, mi a baj, akkor azt ki kell mondanom, ki kell irtanom magamból gyökerestül, és akkor lesz hely az új magnak. Ezért választottam ezt vezérigéül. Hiszem, hogy nem lehet valódi egység önvizsgálat nélkül. Az a reményem, hogy ez az Ige segít nekünk kimondani, amit eddig nem mertünk, és szembenézni azzal, amit inkább elhallgattunk, hogy végre újra megtisztulva induljunk el. Az elmúlt években az egységnap központi üzenete leginkább arra irányult, hogy kifelé megmutassa: mi, reformátusok, egyek vagyunk. Most viszont más irányt veszünk: szeretnénk, ha belül válna erőssé a közösség. A rendezvény egyszerűségével, letisztultságával tehát főként azokra szeretnénk hatni, akik eljönnek, hogy lelkileg megerősödve térhessenek haza. Hiszem, hogy már maga a találkozás is hatalmas erőt hordoz. Főleg azoknak, akik sokszor érzik magukat kicsinek, elszigeteltnek vagy éppen reményvesztettnek. Tudom, hogy vannak más református találkozók – Sepsiszentgyörgyön, Nagyváradon is –, de ez az ünnep Debrecenben most jó helyen van. Ez Isten által megáldott tér. Lehetőség, amellyel élnünk kell.

Honnan indult az egységnap?

A Magyar Református Egyház 2009. május 22-én újraegyesítette a Kárpát-medence református egyházait – ez volt az alkotmányozó zsinat Debrecenben, amely kimondta a hit- és tanbeli egységet a magyar református egyháztestek – Magyarország, Erdély, a Partium, a Felvidék, Kárpátalja, a Vajdaság, Horvátország – között. Ebből az alkalomból született meg az az igény, hogy legyen évente egy olyan nap, amikor a reformátusok nemcsak teológiailag, hanem közösségileg is megélik ezt. Bár nem közvetlenül az egységnaphoz kötődik, a 2004. december 5-i népszavazás a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szimbolikusan meghatározó előzmény volt. Sok református – különösen a határon túli közösségek – mély csalódással élte meg a népszavazás eredményét, hiszen az alacsony részvétel érvénytelenné tette azt, így nem született döntés az állampolgárság kiterjesztéséről. Ez az esemény is hozzájárult ahhoz a belső késztetéshez, hogy legalább egyházi szinten épüljön újra a hitbeli összetartozás a határok felett. Ez a gesztus hordozta azt az erőt, amely kimondta: az anyaország nem feledi a határon túliakat. Krisztus a jövő, mi együtt követjük őt. Ebből a szándékból született meg az egységnap gondolata, immár tizenhat éve.

Milyen szerepet játszanak ma a különböző generációk ebben a közösségi eseményben?

Rendezvényeinken találkoznak a különböző nemzedékek, kapcsolatban vannak, sőt egymásra épülnek, de mást tartanak fontosnak. Ha a XXI. századi klasszikus felosztást nézzük, akkor egy ilyen lelki nap elsősorban a veteránoknak, a boomereknek és talán még nekünk, X generációsoknak szól igazán. Mi még abban nőttünk fel, hogy a közösségi tudat, az összetartozás érzése természetes. Mindegy, honnan jöttünk, a család, az együvé tartozás prioritását belénk nevelték. A szüleim számára például értékesek voltak a rendszeres rokoni találkozók. A közösség működtetése kicsiben kezdődött, családi szinten, aztán ez kiterjedt a gyülekezetekre, nagyobb egységekre is. Mi még eljártunk házibulikba – becses volt a személyes találkozás. Itt tört meg valami. Az Y, Z és alfa generációk már teljesen más világban nőttek fel. A digitális tér számukra olyan valóságot nyitott meg, ahol a kapcsolódások pillanatkészek és állandóan elérhetők. Nekik már egészen mást jelent a személyes találkozás, mint nekünk. Az „itt vagyunk együtt, kezet fogunk” nekik nem mindig vonzó vagy mozgósítóerő. Ezért az ifjúsági csapat előtt nem könnyű feladat áll. Olyan programokat kell kitalálniuk, amelyekre a fiatal azt mondja: „Rendben, most leteszem a telefonomat húsz percre.” És már ez is nagy eredmény lehet. A figyelmüket nehéz megnyerni, de nem lehetetlen – csak más nyelven, más formában kell megszólítani őket. Az egységnap mára fesztivál jellegűvé vált – bár őszintén szólva ezt a szót magam nem szeretem. Inkább ünnepként tekintek rá, amely nem fog elsorvadni, ebben biztos vagyok. Ha Isten áldása nyugszik valamilyen ügyön, programon, akkor annak helye és jövője van. De hogy más irányokat kell majd vennie, az egészen biztos.

Mitől válik az egységnap az ön számára többé hivatalos egyházi eseménynél?

Valójában nekem sokáig kötelezettséget és munkát jelentett. Az első alkalomkor, 2009-ben, már Budapesten éltem, és a Schweitzer-otthon igazgatójaként, valamint a diakóniai szolgálat módszertani vezetőjeként vettem részt rajta. Egyértelmű elvárás volt, hogy jelen legyünk: pavilont építettünk, képviseltük, bemutattuk a szeretetszolgálat munkáját. Ami igazán megérintett, nem maga az egységnap volt, hanem az egység gondolata. Valamikor 2014-15 környékén Sepsiszentgyörgyön részt vettem azon a református világtalálkozón, amelyen szinte az egész Kárpát-medence képviseltette magát. Fel lehetett fogni azt az alkalmat is egységnapként. Édesapámmal együtt utaztunk: ő esperesként, én a Zsinat diakóniai osztályvezetőjeként. Egy szobában aludtunk, együtt vettünk részt az alkalmakon – de leginkább két olyan egyháztag voltunk, akik mélyen megélték a közös jelenlét erejét. Ott értettem meg igazán, mit jelent az egység érzése. A titok nem a helyszínben rejlik, hanem abban, kivel van ott az ember, és hogyan éli meg. Az az út számomra egyszerre volt lelki és családi találkozás. Debrecenben is számos rendezvényen vettem részt, de ezekből leginkább csak az istentiszteletek és az úrvacsora pillanatai maradtak meg bennem. Ez is azt erősíti, hogy az egységnap valódi súlypontja az istentisztelet és az úrvacsora. Minden más – bármennyire hasznos vagy értékes – inkább ráhangolódás, háttér, keret. És ez így van rendjén. Mert még azok is, akik csak hivatalból érkeznek, akiknek „ott kell lenniük”, hazavihetnek valami mélyebb, isteni érintést. Ha egy falusi gyülekezetből érkezik valaki, hogy a nagyszínpadon az Igét hirdesse, azzal azt üzenjük: innen épülünk fel mi, reformátusok – nem fentről lefelé, hanem lentről fölfelé. Az alulról jövő építkezés tesz bennünket igazán erőssé és – hiszem – Isten által megáldottá. Az utóbbi időszak világosan megmutatta, hogy a társadalom – olykor még a saját közösségünk is – hajlamos úgy gondolkodni: ha egy püspök megszólal, akkor az „az egyház” véleménye. Nálunk azonban ez másként van. Református egyházunk nem hierarchikus, hanem közösségi alapú. A püspök nem főpásztor, hanem hivatalos képviselő – egy lelkipásztor a sok közül, akinek több felelősség és szolgálati lehetőség adatott, de nem többlethatalom. Ez a közösségi gondolat az, amelyet az egységnapon is felmutathatunk: hogy egy „egyszerű” lelkipásztor, akinek nincs címe vagy rangja, ott állhat a színpadon, és szolgálhat. Ezáltal a püspöki kar is azt üzeni: számítunk rátok – a gyülekezetekre, a falvakra, a legkisebbekre is. Ez élő tanúságtétel a közösség erejéről és Isten jelenlétéről.

Mire a legbüszkébb a mostani egységnappal kapcsolatban?

Amikor elkezdődik a szervezés, mindig kitűzünk magunk elé mérföldköveket. Ezek olyan pontok, ahol megállunk egy pillanatra, ránézünk az addigi útra, és mérleget vonunk: hol tartunk, merre haladunk tovább. Számomra a berekfürdői találkozók ilyen mérföldkőnek számítanak, mert azt mutatták meg: sikerült mozgósítani az egyháztesteket – egyházmegyei és egyházkerületi szinten is. Mindig ott a kérdés: eljönnek-e? Részt vesznek-e? Bekapcsolódnak-e az előkészítő alkalomba? Azt hiszem, Berekfürdő azt bizonyította: igen. Akik ott voltak, ugyanazzal a lelkesedéssel álltak bele a közös munkába, mint mi magunk. Amiért különösen hálás vagyok – és ami büszkeséggel is eltölt –, az a határon túli testvérek jelenléte. Messziről kellett útra kelniük, mégis eljöttek. Velünk voltak, velünk gondolkodtak. Pontosan érezték, hogy a magyarországi egyháztestben nincs minden rendben. Mégis – vagy talán éppen ezért – pásztori lélekkel jöttek. Nem anyagi terheket akartak átvállalni, hanem lelkit. Jelenlétükkel, bátorító szavakkal, aktív részvételükkel azt üzenték: itt vagyunk veletek, hordozzuk veletek a nehézségeket. Ez megerősített abban, hogy értük is, miattuk is lényeges, hogy ezt most jól csináljuk. Büszkeséggel és hálával tölt el, hogy ők karoltak fel bennünket – mert most nekünk van rájuk szükségünk.