Reformátusok Lapja 2022/34. szám

A Magyarországi Református Egyház hetilapja

Szerkesztőség és Kiadóhivatal: 1146 Budapest XIV., Abonyi utca 21. Honlap: www.reflap.hu. E-mail: szerk@reflap.hu, kiado@reflap.hu.

Szerkesztőségi titkárság: Buzási Zsoltné (titkarsag@reflap.hu)

Telefon: hétfőtől csütörtökig 9 és 16 óra között 06-30-396-8208.

A lap megrendelhető és előfizethető a Kiadóhivatalban.

Bankszámlaszám: OTP Bank Nyrt. 11706016–20478269.

Nemzetközi számlaszám: 117630621 490088600000000.

IBAN nyomtatott forma:

HU27 1176 3062 1490 0886 0000 0000. OTP Bank SWIFT azonosítója (BIC): OTPVHUHB.

Főszerkesztő és kiadó: Fekete Zsuzsa

Főszerkesztő-helyettes: Weberné Zsikai Mária (weber.maria@reformatus.hu)

Szerkesztőség (szerk@reflap.hu): Dóka Viktória (doka.viktoria@reformatus.hu), Hegedűs Bence (hegedus.bence@reflap.hu), Kiss Sándor (szerk@reflap.hu), Petrőczi Éva (petroczi.eva@reflap.hu), Regéczy-Nagy Enikő (szerk@reflap.hu), Arany Lajos (arany.lajos@reformatus.hu).

Tervezőszerkesztő: Illényi Éva (illenyi.eva@reformatus.hu).

Nyomdai előállítás: Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft. Lajosmizsei Nyomdája. Felelős vezető: Németh Balázs ügyvezető.

A beküldött kéziratokat szerkesztve közöljük, és nem áll módunkban megőrizni vagy visszaküldeni őket.

A lap megvásárolható a Kiadóhivatalban, a gyülekezetekben és az újságárusoknál.

Terjeszti a Reformátusok Lapja Kiadóhivatala, a Magyar Posta Zrt. ÜLK, a Magyar Lapterjesztő Zrt. INDEX 25 734, ISSN 1419-8568, HU-ISSN 0482-086 x.

Címlapfotó: Zelenka Attila

ELEINK FOHÁSZAI

Eltévedünk az élet szövevényes utain nálad nélkül, ki lábainknak szövétneke és elménknek világossága vagy! Boldogságunk elenyészik, mint az árnyék a sötétben, ha kegyelmed nem nyugszik azon. Hozzád esedezem hát, mennyei édes Atyám! Adj áldást jövő pályámra, s kísérje jó tetszésed lépteimet; ha ingadoznának lábaim: támogató segedelmed ne távozzék el tőlem.  TOMPA MIHÁLY, 1867

INTERJÚ • 6. Életpályamodell a református hittanoktatóknak | Vonzóbbá tenné a hittanoktatói pályát az Oktatási Szolgálat

REFORMÁTUS ÉLET • 8. Spontán éneklésnek indult, kétéves szolgálat lett | Teológuskvartett látogatta a gyülekezeteket a hetvenes években

KULTÚRA • 16. A magyar reformátusság első nemzedéke Wittenbergben | Történelmi visszatekintés a 16. századi magyar diákság életéről

REFORMÁTUS ÉLET • 22. A budapesti hittudományi kar teológusnapjai | Párizsban is jártak a lelkésznövendékek

EGYHÁZI ÉLET • 24. A lélek hangja | Harmincnyolc éve fogadja a hívásokat a református telefonos lelkigondozói szolgálat

PORTRÉ • 30. Református névjegy | Liszkai Noémi Ildikót, a kisújszállási református gyülekezet beosztott lelkipásztorát mutatjuk be

Tisztelt Olvasóink!

A Reformátusok Lapja Szerkesztősége és Kiadóhivatala elérhetőségei:

TELEFONSZÁMUNK: hétfőtől csütörtökig 9 és 16 óra között: 06­30­396­8208.

E-MAIL-CÍMEINK:

szerk@reflap.hu (szerkesztőségi ügyekben), kiado@reflap.hu (előfizetési, terjesztési és példányszám­módosítási ügyekben).

A személyes ügyfélszolgálatunk szünetel.

HODOSSY-TAKÁCS ELŐD

VIII. 28. VASÁRNAP VIII. 30. KEDD

(12) „Miután megvénültem, lehet-e még gyönyörben részem?” (1Móz 18)

Kőhajításnyira Ábrahám sátrától, Mamré tölgyesében megállt három férfi. Egy ember a puszta peremén, aki tiszteli a vendégszeretet parancsát, és vele szemben néhány, látogatónak kinéző idegen, de róluk csak mi, olvasók tudjuk: nem egyszerű emberek. Sára is azt hitte, fecsegőkkel áll szemben, akik még gúnyt is űznek belőle – neki, az idős asszonynak, gyermeke? Ugyan, nevetséges! Nevetett is egy jóízűt (12–14). Vajon mi hányszor engedjük el a fülünk mellett Isten szavát csak azért, mert túl valószínűtlennek vagy lehetetlennek hat? Csakhogy az Úrnál semmi sem lehetetlen! Ebben a történetben Ábrahám egyrészt jó vendéglátó, aki elkíséri egy darabon vendégeit (16), másrészt olyan, mint egy kalmár: alkudozik. Nem magáért teszi, ez emeli ki a többi kupec közül. Sodomáért, a bűnös városért folytat reménytelennek látszó vitát – mintha a város értéke, bűnszintje volna mérlegen. Vajon találunk itt ötven igazat? Nem? Esetleg akad kicsit kevesebb? Talán negyvenöt? Vagy negyven? Vagy harminc? Esetleg húsz? Talán tíz? A következő részből kiderül: ennyi sem akadt. Isten mégsem pusztított el egyetlen igazat sem. Akit lehetett, megmentett. De ez már a következő történet. 1Kor 10,1–13  112. zsoltár

VIII. 29. HÉTFŐ

(24) „Az Úr pedig kénköves tüzes esőt bocsátott Sodomára…” (1Móz 19) Sodoma pusztulása megmutatja, hogy a nagy irgalmasságú Isten türelme sem végtelen. A történet szinte pontosan ugyanúgy kezdődik, mint a megelőző fejezetben: a városban megjelent két idegen. Lót, aki az elé tárt országból a Jordán mellékét választotta lakóhelyül (13,11), megtette, amit a szokásjog követelt, házába fogadta, és megvendégelte őket. Az utcán azonban gyülekezni kezdtek Sodoma lakói. Ők nem vendéget, csak testet láttak maguk előtt, és nyers állatiassággal vetették volna magukat a férfiakra. Idegenek, gondolták, akikkel azt teszünk, amit akarunk. Megalázzuk, térdre kényszerítjük, megszégyenítjük őket… Rájuk hullt a vakság, így erőfitogtatásukból szánalmas tapogatózás lett. Aztán már hajnalodott. Lót elindult lányaival a menekülés útján, vői semmit nem hittek a rájuk leselkedő veszedelemből (14), felesége pedig… Ő mindenképp látni akarta a láthatatlant. Végignézte a borzalmat: szeme előtt pusztult el a világból mindaz, amit ismert, amiben otthon volt. Az elveszett otthon elvesztett világ, mert a világ csak annyi, ahol otthon vagyunk. Ha ez elvész, nem vigasztal, hogy valahol még befogadhatnak, a dolgok rendbe jöhetnek, várhat egy másik város, egy új ház. Lót felesége már nem keresett új hazát. 1Kor 10,14–11,1  436. dicséret

(11) „Azt gondoltam, hogy nincs istenfélelem ezen a helyen…” (1Móz 20)

Egyetlen fejezettel a sodomai tragédia után értjük: Ábrahám okkal nem bízott a kánaáni városok népében. Arról, ahogy elengedte feleségét, óhatatlanul is Lót szavai jutnak eszünkbe, aki szorult helyzetében kész lett volna lányait kiszolgáltatni a helyiek akaratának: „Van két leányom, akiknek még nem volt dolguk férfival: kihozom őket hozzátok…” (19,8) Nincs itt istenfélelem, szól Ábrahám – a tapasztalat mondatta ezt vele, mégis meg kellett tanulnia a leckét: néha a pogány hagyatkozik Isten szavára. Találhatunk istenfélelmet bűnösnek tűnő városokban, idegenek között, pogányok földjén. Előfordul, hogy ott kezdik komolyan venni Isten törvényét, ahol a legkevésbé várjuk. Ninivében, Jónás idejében, és Gerárban, Ábrahám napjaiban ez történt. Egyetlen éjszakai álom kellett, és mindenki megijedt (8). Ez nem az Istenre hagyatkozó ember megváltozott életének tükröződése, csupán félelem az ismeretlen hatalomtól, mégis több, mint amire az életéért aggódó (11), végül a helyi asszonyokért imádságban közbenjáró Ábrahám számított (17). Talán ért már bennünket is hasonló meglepetés. Néhányszor testvéreket találunk ott, ahol ellenségeket várunk, és kiderül valakiről, hogy keresztyén, mint mi. Sajnos időnként ennek ellenkezőjét is megtapasztaljuk.

1Kor 11,2–16  487. dicséret

VIII. 31. SZERDA

(31) „Azért nevezték el azt a helyet Beérsebának…” (1Móz 21)

Ábrahám lassan megtalálta helyét az ígéret földjén. Szövetséget kötött a helyiekkel, beilleszkedett. Már volt valami ezen a tájon, ami keze munkáját dicsérte: kút, amelyet ő ásott (30), és fák zöldelltek Beérsebában, melyeket ő ültetett (33). Talán már nem érezte idegennek magát. Számontartotta érdekeit, nem hódolt be, nem vált szolgalelkűvé. Sára és Ábrahám már a lehetetlennek tartott ajándékot, Izsákot is karjába vehette. Furcsa öröm, százesztendősen. Ábrahám körülmetélte fiát, hogy ő is a szövetség gyermeke legyen, miközben Sára úgy érezte, nevetség tárgya lett (6). Izsák születése az Ábrahám­Sára ciklus csodálatos tetőpontja. Eddig csak ígéretek hangzottak el, de most hőseink megkapják a kézzelfogható, síró­gügyögő jelet. Ha eddig volt bennük kétség, többé nem lehet: Isten valóban megtartja ígéretét. Sára nem felhőtlenül boldog? Nem

GAÁL SÁNDOR

mindig úgy reagálunk Isten ajándékára, ahogy illendő lenne… Talán soha nem volt ez az asszony anynyira emberi, mint ekkor. A történet fájdalmas része, hogy a nevetés gyermekéből csak egy lehet, az áldás csak egy ágon mehet tovább, és Hágárnak, Izmaelnek távoznia kell. De Isten nemcsak a látás, hanem a hallás Istene is (17, vö. 16,13); meghallja a fiú hangját, és vele marad (20). Isten nem feledkezik meg a szövetség egyetlen gyermekéről sem. 1Kor 11,17–34  437. dicséret

(3) „Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki.” (1Móz 22,1–24) Az Ószövetség egyik legmegrázóbb leírása és egyben legfelemelőbb valósága az, ami itt Ábrahámmal és Izsákkal történik. Minden eldőlt a történet legelején: Ábrahám elindult Izsákkal arra a helyre. Valójában ekkor még a hely is ismeretlen, mert azt útközben teszi egyértelművé Isten. De elindult. Arra az útra, amelyet emberi erővel, értelemmel nem lehet megjárni, ahova emberi jó belátással nem lehet megérkezni sem. Mégis hogyan mehetett, hogyan lehetett ez? Minden eldőlt az elinduláskor. Isten oldaláról megnyugtatóan, hiszen gyakran visszatérő mozzanat Ábrahám első megszólításától kezdve: úgy lesz, „ahogyan megígérte”. Ábrahám részéről az elindulás igent mondás az ígéretekre. Erre meg azért van szükség, hogy ami Isten által ígéretben garantált, az a valóságban a mi emberi oldalunkról is biztos legyen. Ábrahámnak el kellett érnie ezt a biztosságot, biztonságot. Isten és az ő szava az első, a mindent eldöntő: „Isten majd gondoskodik…” (8) Ábrahám csak válaszolt azzal, hogy elindult. Igent mondott szándékában, előkészületeiben, az úton való haladásban, tusakodásában, az utolsó pillanatig való rendelkezésre állásban: „Itt vagyok.” (11) Újra kiderül, hogy az Úr gondoskodik. Arról, amiről mi nem gondoskodhatunk. Arról a megváltásról, amit Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus által cselekedett. Ő ott volt, mi odaérkezhetünk őhozzá, de teljes bizalommal el kell indulnunk. Ábrahám elindult, és megérkezett. 1Kor 12,1–11  432. dicséret

(2–3) „…Ábrahám bement Sárához, hogy meggyászolja és elsirassa őt. Majd fölkelt Ábrahám a halottja mellől…” (1Móz 23,1–20)

Érdemes az Isten vezetése alatt élő embert gyászában is követni. Sára elvesztése Kánaánban, az ígéret földjén következett be. Mennyi minden történt az idáig vezető úton, s mi minden következik még! Most azonban meg kell állni, ahogyan Izsákkal el kellett indulni, úgy lehetett megérkezni arra a helyre, amelyet Ábrahám így nevezett el: „Az Úr gondoskodik.” (22,14) Ami most történik, az sem Isten tudtán kívül következik be. Sára meghalt. Ábrahám sír és gyászol. Isten jelenlétében teszi ezt. Ezért olvassuk ilyen valóságosan és megnyugtatóan: bement Sárához, elsiratta, meggyászolta, majd felkelt mellőle, és Isten emberéhez méltó következetességgel rendelkezett a temetéséről. Zűrzavaros intézkedés helyett emberi törékenységét nem takarva, de következetesen Isten vezetésében maradva temeti el azt, aki az ígéretek fogadásában is társa volt. Ábrahám megtörtségében is az ígéretek további fogadására kész Isten embere. Gyász és elsiratás nélküli veszteséghelyzet helyett ezt élhetjük át a nehéz időkben: társ, szülő, testvér, gyermek elvesztése idején. Isten ígéretei Krisztus által túlmutatnak az emésztő pillanatokon a feltámadásra és az örökkévalóságba. 1Kor 12,12–31  395. dicséret

(1) „…az Úr mindennel megáldotta Ábrahámot.” (1Móz 24,1–27)

Ez az igazság most, hogy Ábrahám élete végéhez közeledik, és visszatekint az útra, megállapíthatja önmagáról, és megállapíthatják róla mások: mindennel megáldotta az Úr. Úgy, ahogyan megígérte. Érdemes végiggondolnunk életállomásait elhívása pillanatától. A magasztos alkalmak éppen úgy áldássá lettek életében, mint az emberi erővel alig elviselhető próbák. Isten tartotta kezében az életét, és az ő kezében áldásra fordul minden. Most pedig azt látjuk az öreg Ábrahám életében, hogy az áldásnak elkötelező ereje van. Nem beleszól fia házasságába a saját tetszését megvalósítva, hanem következetes marad az eredeti ígérethez, mert fiának házasságát az ígéret vonalába helyezi, ezért olyan bátor intézkedésében: „…a fiamat nem viheted vissza oda.” (8) Bátorságát nem a saját erejéből meríti gyermeke házassága dolgában, hanem az őt mindennel megáldó Úrra és követeire bízza azt: „ő elküldi majd angyalát előtted…” (7) Miért kételkedünk mi ebben hasonló élethelyzetünkben? 1Kor 13  234. dicséret

IX. 1. CSÜTÖRTÖK

IX. 2. PÉNTEK

IX. 3. SZOMBAT

Életpályamodell a református hitoktatóknak

addig a református intézményekben dolgozókban van belső elkötelezettség munkájuk, a gyerekek, a gyülekezet és Isten iránt. És bár látom ezt a többleterőt az intézményeinkben, látom azt is, hogy szigetszerűen működnek. Az intézmények hitoktatói sem tartják a kapcsolatot egymással, pedig hasznos volna szakmailag is megosztani a tapasztalatokat és a jó gyakorlatokat egymás között.

Hogyan lehetne szorosabbra fűzni a viszonyt az intézmények, a hitoktatók között?

Egyrészt a már meglévő országos rendezvények hangsúlyosabbá tételével, de másfajta együttműködésben is gondolkodunk, mint például szakértői találkozók, egyeztetések vagy az intézmények közötti régiós, megyei szintű találkozók, konferenciák szervezése. A hittanoktatók közül szeretnénk egyfajta munkaközösségi feladatra felkérni azokat, akik jól ismerik egy egyházmegyében az oktatás egy adott területét, és össze tudják fogni a hittanoktatók szakmai munkáját. Hasonló okból döntöttünk úgy, hogy szeptembertől minden református oktatási intézménynek biztosítunk két­két példányt a Reformátusok Lapjából, hogy az abban olvasható, oktatással kapcsolatos írások mindenhová eljuthassanak.

Szeptember elsején elkezdődik a 2022/23-as tanév, a Magyarországi Református Egyház Oktatási Szolgálata új feladatokkal néz szembe, miközben folytatják a már folyamatban lévő fejlesztéseket is. Ennek része, hogy életpályamodellt dolgozzanak ki a hitoktatóknak, és szorosabbra fűzzék a kapcsolatot az intézmények között. Bruckner Lászlóval, az Oktatási Szolgálat főigazgatójával beszélgettünk.

HEGEDŰS BENCE

Január óta vezeti az Oktatási Szolgálatot, milyen tapasztalatokat szerzett az elmúlt hónapokban?

Az elmúlt kilenc hónapban megtapasztaltam, mennyire sokféle helyzetűek az iskoláink. Miközben ott vannak a közoktatást sújtó nehézségek – nemcsak az alacsony bérszintre gondolok, hanem arra is, hogy szinte alig jönnek fiatalok a pályára –,

A HITTANOKTATÁS ÉVE

A 2022-es évet a Zsinat a hittanoktatás évének nyilvánította. A hittanoktatói életpálya vonzóvá tételéért az elmúlt hónapokban jelentős béremelés történt, így a hittanoktatóké eléri, sőt egyes esetekben már meghaladja a pedagógusok bérét. Az Oktatási Szolgálat már ősszel szeretné bemutatni a készülő életpályamodellt a hittanoktatók közösségének is, hogy velük együtt véglegesíthessék a református törvényekben.

Mit emelne ki az Oktatási Szolgálat idei tervei közül? Hittanoktatói, szakmai életpálya kialakításán dolgozunk, amely elég vonzó lehet ahhoz, hogy elkötelezetté tegye a hittanoktatókat. Nagyon szeretnénk, ha többen lennének. Jelenleg ezerhatszáz munkatársunk van jelen az állami és egyházi iskolákban a hittanoktatás területén, ám az oktatók fele a helyi gyülekezetek lelkipásztorai közül kerül ki. A megnövekedett hittanóraszám láthatóan megterheli őket. Az egyház vezetőségének az egyik célja ezért az, hogy találjunk olyan pedagógusokat, hittanoktatókat, akik le tudják venni a lelkészek válláról a feladatok nagy részét, hogy ők a gyülekezetépítésre koncentrálhassanak. Reméljük, hogy a hívő pedagógusok között sokan vannak olyanok, akik a hittanoktatást a saját tanári munkájuk mellett akár heti egy­két órában is vállalnák.

Mi lesz a következő tanév nagy feladata?

Az ukrajnai háború gazdaságilag is új helyzetet hozott. Minden intézményvezetőnek fel kell készülnie arra, hogy a rezsiárak emelkedésével át kell tervezni az idei költségvetést. Biztosan lesznek olyan fejlesztések, amelyeket el kell halasztani későbbre, a működést kell elsősorban biztosítani. Az is világos, hogy ezt a feladatot valahogy kezelnünk kell majd. Emellett azonban egy iskolafejlesztési program alapjait is szeretnénk letenni, hogy intézményeink a kedvezőtlen időszak ellenére is tehessenek egy lépést előre az oktatás minőségének fejlesztésében.  FOTÓ: HIRLING BÁLINT

A

Valami egészen mennyei

Valami egészen mennyeit; másra, kevesebbre nincs szükség – így készültem a találkozásra. Nem tartom véletlennek, hogy miközben mi, reformátusok összegyülekeztünk Balatonszárszón, a Bibliaolvasó Kalauz éppen a Szentírás legelső lapjait hozta elénk. Minden belemagyarázás nélkül: mintha mindez arra akarna biztatni bennünket, hogy ha bármikor azt szeretnénk körüljárni, arról szeretnénk együtt gondolkodni, kik vagyunk, mik vagyunk, hogyan vagyunk mi reformátusok, akkor a legjobb lesz újra legelöl­

Nem egyszerűen feladatunk, küldetésünk, munkánk, hivatásunk van, összehasonlíthatatlanul több: szabad az álmunkat élni!

ről kezdeni – olvasni, hallani, felfedezni, érteni azt, amit Isten épp ránk bíz, ahogyan ő bízik bennünk. Mert minden ott kezdődik, hogy ő előbb szeretett. Önfeledt módon teremt, teljes örömmel álmodja és alkotja meg ezt a világot valami „igen jónak”, és nem hagy bennünket a saját álmán kívül. Megteremti és bevonja az embert, egy nagy, közös történetre hív. Innen indulhatunk, ide térhetünk vissza, ebben újulhatunk, erősödhetünk meg: Isten meghívott az ő álmába! Számos ajándéka van az én személyes életemnek, amelyekkel az elmúlt évtizedekben megáldott az Úr, de a legnagyobb, hogy ateista családba születve egy világító lelkészházaspáron keresztül fiatal fejjel elért, megérintett és megengedte, hogy a feleségemmel lelkipásztorként mindennap az álmunkat éljük! Nem egyszerűen feladatunk, küldetésünk, munkánk, hivatásunk van, összehasonlíthatatlanul több: szabad az álmunkat élni!

Hetek óta lüktet bennem egy Ige, mindennap elmondom: „Boldog az, akinek gondja van a nincstelenre, ha bajba kerül, megmenti az Úr.” (Zsolt 41,2)

Minél több a probléma, felelősség, annál inkább mérhetetlen öröm ebbe belesóhajtani: boldog az, akinek gondja van! El tudjuk ezt így mondani? Milyen jó, Uram, hogy te a gondok között titokzatos módon rám találva akarsz boldoggá tenni! Nem a semmire alkottál, nem a gondtalanság delíriumában szeretnél mindentől és mindenkitől szabad­

ságot adni. Boldog az, akinek gondja van: a Biblia nyelvében itt egyszerre valami értelmi képesség és szívbéli érzékenység kapcsolódik össze. Aki érzékeny a másik nincseire. „Egyház másokért”: mi, reformátusok.

Reggelenként háromnegyed hétkor gyűlünk öszsze többek között közmunkában dolgozó testvérekkel, hogy rövid áhítattal áldást kérjünk a napra. Egy ilyen reggelen, hat óra után épp a parókia teraszán ülve imádkoztam, s közben hallom, hogy az udvaron gyülekeznek már a férfiak. Egyszer csak egy idegen, erőteljes hang üti meg a fülemet: – Hol van a tiszteletes? – Erre jött a számomra azóta is mosolyt hozó válasz valakitől: – Ott bambul a fotelban! – Van, amikor csak ennyi látszik: ott bambul a fotelban. Ennyi látszik egy „tiszteletesből”, ennyi látszik egy imádkozó iskolaigazgatóból, egy gyülekezetből, ennyi látszik belőlünk, reformátusokból. Ami belül van, ami számunkra a lényegi, másoknak érthetetlen értelmetlenség. Érthetetlen és értelmetlen a földre hívni a mennyeit, kitartóan mindenünket, bűneinkkel, nincseinkkel együtt az értünk földre jövő, szolgai formát felvevő, másokért szenvedő, meghaló, de feltámadt, élő Jézus Krisztus kezébe tenni. Pedig ez az átszegzett kéz az egyetlen, amelyben minden más lesz, nem egyszerűen több: valami egészen mennyei.

Egy alkalommal gazdák kértek fel csendesnapi szolgálatra egy lelkipásztort, aki a nap végén úgy gondolta, hogy a záró imádságot a házigazdának kellene elmondania. Össze is kulcsolta a kezét az idősebb parasztember és belekezdett: – Uram, te tudod, hogy én mennyire utálom a vajat (a lelkészben ekkor felsejlett, hogy talán nem a legjobb embert kérte meg), és te azt is tudod – folytatta a gazda –, hogy ki nem állhatom azt a poros fehér lisztet. Amikor azonban az én Bözsikém a kezébe veszi a vajat és azt a poros fehér lisztet, összegyúrja, és olyan kalácsot süt belőle, amellyel nem tudok betelni… Így vedd te is, Uram, a te szent kezedbe mindazt a sok hátunk közepére kívánt gondot, bajt, rosszat, és ajándékozz valami egészen mennyeit mindnyájunknak, mert a te kezedből ez is bőven kitelik!  SOHAJDA LEVENTE

Spontán éneklésnek indult, kétéves szolgálat lett

HEGEDŰS BENCE

Maradandó élmény és kiapadhatatlan tapasztalati forrás volt az a két év azoknak a budapesti zeneszerető és énektudással megáldott teológusoknak, akik a hetvenes évek közepén nem hivatalos kvartettjükkel hétvégente az országot járták, és gyülekezetekben szolgáltak. A nem is annyira titkolt formáció végül lelepleződött, de retorzió helyett állandó résztvevői lettek a hivatalos teológusnapoknak.

Létezett az 1970­es években egy teológushallgatókból álló négytagú kórus, amelynek tagjait az éneklés szeretete és a szolgálat iránti vágy hozta össze. A kvartett 1975–1976 között vonattal járta az ország gyülekezeteit, hogy éneklésével is bizonyságot tegyen, miközben örömmel és hálával fogadta a házigazda lelkipásztorok tanácsait a lelkészi szolgálatról. Az énekkar tagjainak máig meghatározó élményt jelent az együtt töltött idő.

– Emlékszem, hogy az előadások közötti szünetben, meg kora délután, amikor már nem voltak feladatok, de még együtt voltunk a teológián, akkor találtunk egymásra mi négyen, zeneszerető és jól éneklő hallgatók. Egészen spontán kezdtünk el énekelni. Gyülvészi Irma volt a szoprán, gyönyörű hanggal, Szabadi István a tenor, Muzsnai István a basszus, én pedig az alt – emlékszik vissza a kvartett megalakulására Riskóné Fazekas Márta lelkipásztor, a Lepramisszió – Magyarország vezetője. – Szerettünk énekelni. Isten kegyelméből szép hangot kaptunk, volt zenei vénánk mindnyájunknak, és spontán összeálltunk énekelni – mondja Gyülvészi Irma nyugdíjas lelkipásztor.

AZ ELSŐ FELLÉPÉS

A spontán éneklésből hamarosan szolgálat lett. – Talán éppen Szabadi István vetette fel, hogy elmehetnénk szülőfaluja, Szabadhídvég református gyülekezetébe, ahová végül Karmacsi Ferenc lelkipásztor meg is hívott bennünket, István szülei pedig nagy szeretettel látták vendégül a négy teológust – idézi fel az első fellépésüket Riskóné Fazekas Márta, aki még arra is emlékszik, majd ötven év távlatából, hogy mit is énekeltek azon a hétvégén. – Goudimel­zsoltárfeldolgozásokat Szabadi István gyönyörű cantus firmusával, illetve Csomasz Tóth Kálmán szerzeményei és Esterházy Pál Harmonia caelestis című kantátagyűjteményéből néhányat. Az első szabadhídvégi fellépésen a hangverseny mellett a teológusok

ÉLET A KOLLÉGIUMBAN

„A hetvenes években a református teológia egy épületben volt a kollégiummal, így a fővárosiak kivételével mindenki ott élt a teológián. Nagy családként éltünk, odafigyeltünk egymásra, rengeteget beszélgettünk az előadások után, vagy az ebéd előtt, a gangon. Egyszerű, sőt, spártai élet volt a kollégiumban, például csak hetente kétszer volt meleg víz” – idézi fel az emlékeit Szabadi István.

Séta a bölcskei Duna-parton: Szabadi István, Gyülvészi Irma, Muzsnai István, Fazekas Márta, Szabó Zsuzsa, Moses Mutuiri

igei szolgálatot is végeztek és kisebb előadást tartottak a teológiáról a gyülekezetnek. – Nagyon jól sikerült a bemutatkozás, ez a remek kezdés adott aztán lendületet és lelkesedést, hogy érdemes így együtt, négyen szolgálnunk – mondja Riskóné Fazekas Márta. A kórusnak nevet sem adtak. – Nem is mertük, nem is akartuk intézményesíteni, a barátság és a szolgálat adta az alapját.

A kvartett egy szinte állandó „vendégelőadóval”, Moses Mutuiri kenyai származású teológussal járta a gyülekezeteket, aki az éneklés mellett sokszor alkalmi ütőhangszerrel kísérte a dicsőítést. – 1975. november 23­án voltunk Szabadhídvégen, erre az alkalomra Moses is velünk tartott. Fekete fiú lévén valódi színfoltja volt a kis együttesünknek. Előadásaink óriási élményt jelentettek a gyülekezeteknek, amelyek tagjai ekkor láttak először afrikai embert – emlékszik vissza Szabadi István, az Őrségi Református Egyházmegye esperese.

ZUGTEOLÓGUSNAPOK

Szabadi István felidézi, hogy a hetvenes években még az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) felügyelt minden egyházi programot és kezdeményezést, viszont az ő kvartettjüket és a hétvégi gyülekezeti szolgálataikat nem jelentették be a hivatalnak. – Akkor még javában szocializmus volt, egyházellenes, minket csak megtűrő

rendszerben éltünk, az ÁEH pedig mindenről tudni akart. Ma már tudjuk, hogy minden gyülekezetben voltak ügynökök, akik jelen tették, hogy hányan és kik vannak egy­egy istentiszteleten. Egy gyülekezetben sokszor két­három ügynök is volt, akik sokszor egymásról sem tudva adták le jelentésüket a hivatalnak. Nem volt olyan egyszerű tehát teológusnapot szervezni sem a lelkészeknek, sem azoknak, akik elmentek rá – állítja az esperes. Hozzáteszi, hogy ettől függetlenül voltak ilyenek a tanulmányaik alatt. – Mi is mentünk Csomasz Tóth Kálmánnal, Bucsay Mihállyal, Tóth Kálmán professzorral, Sarkadi Nagy Pál professzorral, Bajusz Ferenccel.

A kvartett fellépései kvázi „zugteológusnapok” voltak, mert ugyanúgy zajlottak, mint a hivatalosak, csak a résztvevőket nem kísérte el egy professzor sem a teológiáról. – Az is különbség volt még, hogy a fellépéseket követően mi nem vittünk adományt a teológiára, mint egy hivatalos teológusnap után. Vendégül láttak bennünket, élveztük a lelkészcsalád és a házigazda gyülekezet szeretetét. Finomakat ettünk, térítették az útiköltségünket. Nem is szerettünk volna mást, mert a célunk csak annyi volt, hogy minél több gyülekezetbe eljuthassunk.

Szabadi István elmondása szerint a „felügyelet nélküliség” miatt felszabadultan beszélgethettek egymással és a lelkészekkel. –

Huszonéves embereknek különösen fontos, hogy legyen ilyenfajta szabadságuk, de nem volt mögötte semmiféle rejtett dolog. Nem hiszem, hogy beszéltünk volna olyanról, amit ne hallhatott volna bármelyik professzor, mert mind a négyen olyanok voltunk,

„Nem valami partizánkodásról szólt az együttlétünk, hanem a szolgálatról, a zene, az ének és Isten szeretetéről” – emlékezik Riskóné Fazekas Márta.

akik tiszteltük, szerettük az egyházunkat, a teológiát és ez azóta is így van – mondja Riskóné Fazekas Márta. – A szándék semmiképpen sem az volt, hogy úgy beszélgessünk lelkipásztorokkal, hogy azt ne hallhatta volna más. Nem valami partizánkodásról szólt az együttlétünk, hanem a szolgálatról, a zene, az ének és Isten szeretetéről – fűzi hozzá.

Szabadhídvégen, az első fellépés helyszínén 1975. november 23-án, a református templom előtt

SZABADHÍDVÉGTŐL VECSÉSIG

Hogy pontosan hány gyülekezetben lépett fel a teológuskvartett 1975–76 között, arra sem Szabadi István, sem Riskóné Fazekas Márta nem emlékszik pontosan, de megpróbáltak minél több helyszínt felidézni. – Szabadhídvég után a Baranya megyei Drávaszabolcs, Gordisa, Matty települések lelkipásztora, Varga Árpád is meghívott bennünket, ahol szintén bőséges hétvégét töltöttünk el. Nagy élményt jelentett, hogy ellátogathattunk a kicsiny gyülekezetekbe, a lelkész és a felesége sokat meséltek a baranyai lelkipásztori szolgálatról. Minden ilyen hétvége alatt sokat tanultunk, a lelkipásztorok szeretettel fogadtak bennünket, és sok mindent átadtak a tapasztalataikból azon túl, hogy énekelhettünk az istentiszteleten vagy vasárnap délutáni külön alkalmon – fogalmaz Riskóné Fazekas Márta. – Ez a Drávaszabolcs környéki hétvége is nagyon kedves alkalom volt, persze hosszú utazással, többszöri átszállással. Csak a fellépések alatt találkoztam baranyai gyülekezettel vagy ottani lelkipásztorral, mert Budapest környékén éltem le az életemet – teszi hozzá a Lepramisszió vezetője.

A lelkésznő visszaemlékezése szerint a kvartettet meghívta Czövek Olivér akkori vecsési lelkipásztor is, ugyanis Gyülvészi Irma az ottani gyülekezet tagjaként lett teológus. – Így Vecsésen is volt ilyen alkalmuk a gyülekezet közösségében, bizonyságtételekkel, igeolvasással, énekléssel. Kifejezetten inspiráló volt, mert élő hitű gyülekezet a vecsési, és ez oda­vissza hat. Érzi az ember, amikor egy gyülekezetnek kisugárzása van. Erre a kisugárzásra határozottan emlékszem.

Riskóné Fazekas Márta számára emlékezetes volt még a balatonfüredi szereplésük is, ahová Petrőcz László lelkipásztor hívta a teológusokat. – Családjával együtt zeneszerető ember volt a füredi lelkész. A Balaton­parti alkalom azért is maradandó, mert a sok kis templom után egy nagy templomban, nagy gyülekezet előtt énekelhettünk, utána pedig kirándultunk, még Tihanyba is elvittek bennünket. Ezek meghatározó élmények voltak egy akkori teológusnak.

BÖLCSKE

Szabadi Istvánhoz hasonlóan Riskóné Fazekas Mártában is élénken él még a bölcskei „zugteológusnap”. – Bölcskére Szabó Zsuzsa teológustársunk révén mehettünk, aki jó barátságot ápolt a lelkészházaspárral. A hétvégére Zsuzsa is velünk jött. Csodálatos halászlével fogadott bennünket a lelkipásztor, Szabó Tamás és családja. Emlékszem rá, micsoda élmény volt a kiéhezett teológusoknak igazi dunai halászlét enni – idézi fel a bölcskei hét­

„Mindig tavasz volt, amikor kimentünk egy-egy gyülekezetbe, és mint leendő lelkipásztorok tanulhattunk, töltekezhettünk” – idézi fel Szabadi István.

vége egyik jelentős momentumát. – Szabó Tamást fantasztikus lelkipásztornak ismertük meg. Fiatal volt, nagyon agilis, és kiváló zenész, zongorázott, gitározott és csodásan énekelt. Azonnal jó testvéri csapat lettünk – osztja meg emlékeit Szabadi István. Az esperes arra is emlékszik, hogy szombat este összegyűltek a gyülekezeti teremben, ahol Szabó Tamás gitározott, Szabadi István a harmóniumon játszott, Moses Mutuiri pedig felkapott egy széket és azon dobolt, míg a többiek énekeltek.

A vasárnapi istentisztelet előtt beosztották, hogy ki imádkozik, ki hirdet majd Igét, ki tesz bizonyságot. – Volt, hogy Moses is prédikált, magyarul. Szépen beszélt, jó igehirdetései voltak – állítja az esperes. Riskóné Fazekas Márta úgy emlékszik, a bölcskei vasárnapon Moses beszámolt a kenyai egyház életéről, saját tanulmányairól és terveiről. A kvartett akkor más énekek mellett előadta a Johann Pachelbel Magnificat című kórusművét is, amely ettől kezdve „sláger” lett, és később egy teológiai évzárón is elénekeltek.

LELEPLEZŐDÉS

Bár nem verték nagydobra a kórus működését, a gyülekezetlátogatós hétvégékről végül tudomást szereztek a teológia profeszszorai és vezetősége is. – Talán olyanoknak beszéltünk róla, akik aztán továbbadták másoknak, vagy valamelyik gyülekezetből felszivárgott Budapestre az információ, nem tudjuk biztosan. Az viszont tény, hogy „lelepleződésünknek” semmilyen negatív hatása

nem volt egyikünk előmenetelére sem – állítja Szabadi István. –Kapósak lettünk a professzorok között. Csomasz Tóth Kálmán fel is karolt minket, tudta, hogy zenészek vagyunk, és ő is elhívott bennünket teológusnapra, úgy emlékszem, Mocsára, de rajta kívül több professzor is kérte, hogy menjünk velük. A legnagyobb elismerés talán az volt, amikor Szabó Géza, a teológia dékánja felkért bennünket, hogy a tanévzáró istentiszteleten énekeljük el a Magnificatot – teszi hozzá az esperes. Persze azért nem mindenkinél aratott sikert a kvartett működése. – Annak idején Bajusz Ferenc ágált ellene, nem tetszett neki, amit csináltunk – mondja Gyülvészi Irma. Muzsnai István úgy emlékszik, később a kvartett aktív részese, állandó résztvevője lett a hivatalos teológusnapoknak, amelyekből átlagosan havi egyet szervezett a teológia, és végül nagyjából húsz gyülekezetben szolgáltak a lelkésznövendékekkel együtt.

KÉT ÉV, ÖRÖK EMLÉK

A kvartett tagjai két éven át, 1975 és 1976 között látogattak és szolgáltak a gyülekezetekben. – Másod­ és harmadévben élt a kórus, mert negyedévben már mentünk exmisszióba. Nem is minden hétvégén mentünk, de mindig örömmel készültünk a teológián a fellépésekre. Egy család voltunk, tényleg testvérek, a szó szoros értelmében, és soha nem volt közöttünk semmiféle nézeteltérés, örültünk, hogy együtt lehettünk – mondja Szabadi István. – Mindig tavasz volt, amikor kimentünk egy­egy gyülekezetbe, és mint leendő lelkipásztorok tanulhattunk, töltekezhettünk – teszi hozzá az esperes.

– Azóta is hiányzik, hogy nincs módom így együtt énekelni, bár a gyülekezetben kántor is vagyok. Nyugdíjas éveimre, ha megérem, feltett szándékom, hogy énekkari tag lehessek, mert ez az együtt éneklés sokat jelent nekem. Értékes és szép műveket adtunk elő együtt, amelyek hozzátartoztak ezekhez a kiruccanásokhoz. Sokat tanultam a gyülekezetektől és a lelkipásztoroktól – fogalmaz Riskóné Fazekas Márta. – Hálaadással mentem, és örültem, hogy együtt énekelhettünk. Szép színfolt volt az éle­

Ünnepi halászlé Bölcskén 1976. április 3-án, az asztalfőn Szabó Tamás lelkipásztor

„Hálaadással mentem, és örültem, hogy együtt énekelhettünk” – emlékezik Gyülvészi Irma.

Olyan sok tervem van, lehet annyit nem is élek

DÓKA VIKTÓRIA

Több az élet, mint amit az öt érzékszervünkkel észlelünk. A tudatalatti vagy a láthatatlan többet jelent ennél – vallja a keresztyén misztikáról a kilencven éves Benke György, aki szerint ajándék Isten tükrében látni önmagunkat. Erősnek és bátornak kell lennünk ahhoz, hogy megvizsgáljuk az életünket, és elhagyjuk a bűneinket.

Kinyílik az ajtó, és a tikkasztó nyári melegből hűvös szobában találjuk magunkat. Meseszerű, bármerre nézünk, emlékek tárgyait látjuk, Benke György és felesége, Ildikó életének egy­egy részlete. Sok elbeszélnivalója van az idős házaspárnak, főképpen a kilencven éves, nyugalmazott lelkipásztornak, csaknem öt évtizedes lelkészi pályával a háta mögött.

– Tudja, hölgyem, mi a pataki exodus? – teszi fel a kérdést a sárospataki teológia egykori dékánja. Története még

1951­ben kezdődik, amikor az állam bezáratta a sárospataki és a pápai teológiát, ő pedig Debrecenben kényszerült folytatni lelkészi tanulmányait.

– Másodéves koromban hallottuk, hogy visszatérnek Pápára a lelkésztanoncok. A híren felbátorodva kora reggel ötven diákkal kiszöktünk a debreceni kollégiumból, áteveztünk a Tiszán, és visszamentünk a sárospataki teológiára. Oly mértékben megszerveztük a szökést, hogy még a diáktársak sem vet­

ték észre, amint félszáz tanuló kisurran a kollégiumból. Meg akartuk kérni Nagy Barna dékánunkat és Darányi Lajos püspököt, nyissák meg a teológiát. A náluk magasabb egyházi vezetőséget viszont nem hatotta meg a „romantikus szabadságharcunk”, és azt felelték: „nyet” –mondja szarkasztikusan az idős lelkész. Három nap után a diákság visszatért Debrecenbe, amihez nagyobb bátorságra volt szükségük, mint eljönni onnan. – Kicsaptak közülünk néhányat, némelyeket kitiltottak az összes teológiáról, többeket félévvesztésre ítéltek, másokat megdorgáltak. Úgy kezeltek ezután, mint akik nem fogadjuk el az új teológiai és politikai irányvonalat. Ez volt a mi pataki exodusunk.

Vannak, akik bulikra emlékeznek, ha diákévekről nosztalgiáznak, Benke Györgynek mástól volt izgalmas a fiatalkora. – Fekete Péter tanársegédünket, lelkipásztort megfosztották palástjától az akkori egyházpolitikát nem támogató felszólalása miatt. Igazságérzetünk diktálta hévvel tíz diáktársammal levelet fogalmaztunk Péter János püspöknek, hogy gondolja át az ítéletet, mi támogatjuk a tanárunkat, magunk is egyetértünk vele. Megbüntettek minket. Engem Csengerbe küldtek segédlelkésznek, átnevelődni –idézi fel Benke György. Nem változott meg szemléletében, amiért a későbbiekben is mellőzte az Állami Egyházügyi Hivatal.

Glasgow­ban ösztöndíjasként Újszövetséget és gyakorlati teológiát hallgathatott ugyan, hazatérve azonban nem engedték doktorálni. – Disszertációm címe „A keresztyén misztika” volt. A bíráló professzor nem volt megelégedve az előszóval: „Bár a misztika szót nem tűri meg a marxista ideológia, ez hitbeli állapot és érték.” Elutasított, mondván, nem lehet vitázni a marxizmussal – emlékezik a lelkipásztor.

– Amikor hazatértem külföldről, viszszaálltam Sárospatakon segédlelkésznek, majd püspöki titkárnak Darányi Lajos püspökünk mellé. Ekkor találkoztam az Állami Egyházügyi Hivatal Borsod megyei főelőadójával. Meginvitált magához: „Jöjjön be hozzám néha­néha, elbeszélgetünk barátilag.” Ilyen „baráti beszélgetésre” egyszer sem mentem el hozzá. Értette, miért, nem szereztem náluk piros pontot, annál inkább feketét – idézi fel.

Mialatt felelevenedik a múlt, többféle sütemény kerül az asztalra, mind házi készítésű. A 81 éves lelkészné, Ildikó betegsége ellenére hajnalban süteményeket készít, ezzel gyógyítja álmatlanságát. A vendéglátásban rutinosan mozog.

– Mindig nyitva állt a házunk, gyakran akadt ebédvendég. Igyekeztünk befogadni a rászorulókat, vagy étellel kínálni azt, aki betévedt hozzánk. Ebből állt az életem. Egy alkalommal – már főjegyzőként – kérdezte a férjem: „Itt van három külföldi diák, nem jöhetnének ebédelni?”

„Jaj, apuka, csak rántott leves van, meg kelkáposzta­főzelék lángossal.” Megszégyenített Isten, olyan jóízűen falatoztak, öröm volt nézni. Sokszor pironkodtam az Úr előtt hitetlenségem miatt, hogy nem lesz elég az ételünk, ha másokat is megkínálunk, de mindig elég volt – emlékezik vissza Ildikó.

Az első saját gyülekezet Sajóvelezden várt rájuk. – Szokás volt a faluban meghívni a lelkészt a nagyobb családi alkalmakra: keresztelőre, lakodalomra, disznóölésre. Ezáltal ismertük meg a gyülekezetet. Ünnepi hagyományként evés után, iszogatás közben minden alkalommal elénekelték a 128. zsoltárt, akár jártak templomba, akár nem. Ezt hívták Dávid zsoltárának, amelyet a „Dávidné zsoltárai” követtek: bármilyen dal, nóta, amelyet ezután énekeltek – magyarázza Benke György. Felesége azt is hozzáteszi, hogy ma is tartják a kapcsolatot a gyülekezettel. Kölcsönösen megszerették egymást, igyekeztek beilleszkedni szokásrendszerükbe.

György nemcsak a lelki élettel, hanem az elmúlással is foglalkozott Sajóvelezden. Megragadta a temető látványa, mert majdnem az összes fejfa díszített és faragott volt. – Lemásoltam a motívumokat és a verses feliratokat. Harminc­negyven év után, látogatóban járva, egyetlen fejfát sem találtunk a temetőben. Egy része elkorhadt, a többit tüzelőnek lopták el a helyiek elmondása szerint. Ez indított arra, hogy könyvben jelentessem meg egykori rajzaimat és jegyzeteimet. A gyülekezet tagjai meghatódva ismerték fel szeretteik egykori síremlékét.

Györgynek és Ildikónak öt gyermeke született. Bár szerették a gyülekezetet, megszűnt a helyi általános iskola felső tagozata, így mindennapi utazás várt volna a gyerekekre, ezért más szolgálati helyet kerestek. A házaspárt hívták Sárospatakra, nagyobb gyülekezetekbe, de nem engedélyezett ekkora egyházközséget a felső vezetőség. Végül a négyszázötven lelkes sajóvelezdi után a százhatvanöt tagú mezőkövesdi gyülekezet

Még most is előfordul, hogy hétvégenként a házaspárt szolgálatai kötik le. A nyugdíjazott lelkipásztor prédikál, időnként előadásokat tart gyülekezetekben és a sárospataki teológia különleges alkalmain. Felesége, lldikó is tart előadásokat, és énekszolgálatokat végez. Keddenként házi bibliaórát tartanak otthonukban.

pásztorolását vállalták el, mivel ott volt középiskola és zeneiskola.

– Nehéz életünk volt, nem kezdenénk elölről. Akkoriban még nem kötötték be a vízvezetéket a parókián. A kinti WC kellemetlenségén kívül sparhelten, mosófazékban főztem, kútnál öblítettem a pelenkát. Még a fagylaltot is én készítettem, nem volt pénzünk megvenni a gyermekeknek – réved vissza Ildikó, majd nevetve hozzáteszi: – A kemény évek megedzettek bennünket, azért élünk ilyen sokáig. Rásky Sándor püspökünk azzal indított útnak Mezőkövesdre: „Ti ott éhen fogtok halni” – idézi fel az aszszony. György szerint az akkori egyházi vezetők az egyházpolitikával egyetértő lelkészeket igyekeztek anyagilag kedvezőbb helyekre helyezni, az egyet nem értők előrelépését nem engedték.

– A százhatvanöt tagú gyülekezetben értettem meg, milyen méretű az a közösség, amelynek nemcsak prédikátora, hanem pásztora is lehet az igehirdető. Diákjaimat arra tanítottam: a lelkipásztornak nem csak prédikálnia kell, lelkigondoznia is szükséges a gyülekezetét. Jelenti ez a csa­

ládlátogatást, a beszélgetéseket. Nem tudom, hány juhot bíznak egy pásztorra, de valószínűleg nem több százat, már száznál is van bojtárja, terelőkutyája. Sajnos ma sokan csak prédikátorok, kevés időt fordítanak a gyülekezeti tagokra – fejti ki

a lelkipásztor. Feleségével rendszeresen látogatta gyülekezetét. Ezek emléke ma is eleven. – Megható volt egy­egy ilyen találkozás, némelyek azt kérdezték tőlünk: – Honnan tudták, szükségem volt arra, hogy eljöjjön valaki, meghallgasson

és imádkozzon értem? – tekint vissza az egykori dékán.

Benke György nem búslakodott az elmaradt doktori cím miatt. Örömét lelte az igehirdetésben. – Nem számított, keveseknek vagy nagy gyülekezet előtt prédikáltam­e. Amikor igazgatója lettem a Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek, hétvégenként lelkészi szolgálatot végeztem a környékbeli tanyákon. Egyik vasárnap reggel zárva találtuk a templomot, nem jött el a kulcsos ember. Két­három aszszonnyal leültünk az árokpartra, és megtartottuk az istentiszteletet, éppen úgy, ahogy Filippiben Pál rátalált Lídiára és az asszonyokra a folyó partján. Jó természettel áldott meg az Úr, örömet leltem mindabban, amit végeztem. Lehet, azért élek még mindig – gondolkodik el a kilencven éves aktív nyugdíjas.

Máig fára mászik a cseresznyéért. Délelőttönként kutatásokat végez a dolgozószobája mélyén, délutánonként kertészkedik. Úgy tartja, mindkettőre szüksége van, így érzi magát kiegyensúlyozottnak. – Szerteágazó az érdeklődési köröm, néprajzi, földrajzi kiadványokat is megjelentettem korábban. Sok tervem van, talán több is, mint amennyi év áll előttem, de nem bánom, kutatok ameddig lehet – meséli a puritán életet élő György, és hozzáteszi: vallja József Attila Két hexameterét: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Arra a kérdésünkre, hogy a disszertációjában megfogalmazott keresztyén misztikából mit sikerült megismernie hoszszú élete alatt, úgy válaszol: több az élet, mint amit öt érzékszervünkkel észlelünk. A tudatalatti vagy a láthatatlan többet jelent ennél – fejti ki a lelkipásztor. Szerinte ajándék Isten tükrében látni magunkat. –A mesékben és a történelemben is többször földhöz vágták a tükröket, ha nem tetszett a látvány. Néha a Bibliát is félreteszik, mivel rosszat mond róluk, pedig Isten tükre jót akar. Erősnek és bátornak kell lennünk ahhoz, hogy megvizsgáljuk az életünket, és elhagyjuk a bűneinket.

– Szerettem gyakorlati teológiát és homiletikát, igehirdetés­elméletet tanítani a sárospataki teológián. Bár a sok kedves emlék között kellemetlen is akad. Felvetettem lelkigondozás­órán, hogy látogassunk el egy szociális otthonba, ahol betegekkel találkozhatnak a diákok. Többen elkezdtek zúgolódni, mivel ők nem szeretnek betegekkel érintkezni. Magyaráztam: ezt nem kerülhetik el a lelkészi hivatásban, nemcsak a szószékről kell erősíteni a nyájat, de a betegágy mellől is. Nem az egészségesekhez, hanem a betegekhez küldött el minket az Úr Jézus. Kedves diákjaim voltak, sok esetben feleségem anyáskodott felettük – emlékezik vissza az egykori dékán.

Benke György szerint a prédikáció kulcsa, hogy a lelkész kapjon igei üzenetet a lekcióból, így lesz hiteles és hatásos a szószéken. – Érezhető, látható, hogy a kimondott szó szívből vagy csak fejből szól­e. 1944 novemberében jöttek be köz­

A nappali falán olyan emléktárgyak lógnak, amelyeket a házaspár külföldi barátaitól kapott, illetve távoli látogatásai alkalmával szuvenírként hazahozott.

ségünkbe az oroszok, akkor kaptam első Újszövetségemet édesapámtól, mondván, nem tudni, mi vár ránk. Azóta tanulmányozom az Igét. Teológusként görögül olvastam az Újszövetséget, A zsoltárok könyvét latinul. Nem azért böngésztem,

NÉVJEGY

Benke György lelkészcsaládban született 1931-ben. A debreceni református teológia befejeztével Sárospatakon segédlelkész és püspöki titkár lett. Első gyülekezeti szolgálatai Sajóvelezden és Mezőkövesden voltak. A Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek igazgatói feladatait látta el 1983–86 között, ezután a Miskolc-Tetemvári Egyházközség lelkésze lett. 1996-tól a Sárospataki Református Teológiai Akadémia Gyakorlati tanszékének vezetője, 1997–99-ig dékánja és a Kollégium közigazgatója. A Sárospataki Református Kollégiumért díjjal tüntették ki 2022-ben. Az egyik konzervatív amerikai református egyház Miskolcon működő missziói és teológiai főiskoláján görög nyelvet oktatott az 1990-es évek közepén. Munkájáért honoris causa doktori címmel ajándékozta meg a Whitefield Theological Seminary, azaz tiszteletbeli doktorrá avatták.

mert prédikálnom kellett, nekem volt szükségem rá. Gyermekkoromban a közös étkezések harmadik vagy negyedik fogása a bibliai részlet felolvasása, ötödik a közös éneklés volt. Ezt mi ma is így gyakoroljuk.

 FOTÓ: ZELENKA ATTILA

Védekezni

kényszerül Pál apostol a korinthusi gyülekezet előtt. Nemhogy élvezni nem tudja közöttük végzett munkája gyümölcsét, ítéletet és bírálatokat kap, még apostolságát is megkérdőjelezik. Sok vívódást és lelki gyötrelmet okozott ez neki, ahogy a levele is tükrözi, amelyben a vádakra válaszol. Okos érvelések, érzelmi hullámzás, irónia, szomorúság és szenvedélyesség váltakoznak benne. Gyülekezet és lelkész kapcsolatában sajnos előfordul, hogy konfliktusok adódnak, nehéz a helyzetet helyesen megítélni és orvosolni. Megterheli a közösség belső életét, ha nem tudnak a problémákról beszélni. Akkor a levelezés volt az egyetlen lehetőség a távolság miatt, nem volt más kommunikációs eszköz.

Hogyan állunk mi a hasonló kérdésekkel? Lelkész, gondnok, presbiter és gyülekezeti tagok hogyan reagálunk a minket érő bírálatra, az összehasonlítgatásokra másokkal? Hogyan kezeljük, ha pártoskodás alakul ki a gyülekezetben, például egy nagyon fontos kérdésben, a lelkészválasztásnál? El tudjuk­e fogadni a különböző véleményeket és szempontokat, vagy véres küzdelem folyik, amelyben életre­halálra egymás ellen harcolnak a pártok és csoportok? Ha választani kell, utána legtöbbször elmaradnak a gyülekezetből azok, akik vesztettek, mert nem az ő jelöltjüket szavazta meg a többség. Még jó, ha csak egy másik református gyülekezethez pártolnak, és nem alakítanak saját maguknak egyet. Puszta sértettségből. Mintha erről szólna Pál úgy, mint kiskorúak vetélkedése, gyermeteg viszálykodás. Hallhatunk ilyenről napjainkban is. Mintha Korinthusban lennénk kétezer évvel ezelőtt: én Pálé vagyok, én pedig Apollósé.

Az, hogy konfliktusok támadnak az emberek különbözősége, eltérő véleménye és a körülmények miatt, természetes. A konfliktusok az emberi élet állandó elemei, nem lehet elkerülni. Nem is érdemes, mert előbb­utóbb újból fölbukkannak, nagyra nőnek, és vitát, veszekedést okoznak. Érdemesebb csírájában azonosítani (nem elfojtani!) és megbeszélni. Ám vannak konfliktuskerülő emberek, nem kevesen, akik nem szállnak nyíltan vitába senkivel, gyávaságból, merevségből, mondván, a békességet őrzik. Ugyanakkor ragaszkodnak álláspontjukhoz, nem engednek közel magukhoz más véleményt. Ez az elzárkózó magatartás azonban csak álbékességet őriz: nincs háború, feszült csönd van. Azt viszont, aki más véleményen van, sérti, hogy szóba sem hozhatja az övét, semmibe veszik a szempontjait. A konfliktus tehát marad. Ha egy tekintélyszemély viselkedik így, akkor meg már a diktatúra jeleit érezzük. Mi volna a krisztusi magatartás?  (Folytatjuk)

IMÁDKOZZUNK!

Kérünk, Urunk, Szentlelked által töltsd be életünket, gyülekezetünk és egyházunk szolgálatát! Te adj ébredést, megelevenedést, hitünknek növekedését, hogy a Te csodálatos kegyelmedre tudjunk hagyatkozni. Add, Urunk, hogy minden helyzetben, örömben és próbatételben ne csak önmagunknak éljünk, hanem a ránk bízottak és sokak javára. Urunk, köszönjük, hogy Te most ebben erősítettél meg bennünket. Mi pedig a Te hatalmas, csodálatos kegyelmed dicséretével, örömmel megnyugodva, békességben, szeretetben távozhatunk el házadból; nem mint hivatalnokok, nem mint ügyintézők, hanem mint olyan emberek, akiket átjárt, megelevenített a Te csodálatos kegyelmed. Áldott légy ezért! Ámen.  STEINBACH JÓZSEF (BALATONALMÁDI, AUGUSZTUS 14.)

A HETI BIBLIAI RÉSZHEZ

Emberi vonás, hogy a hibát, a vétket sokkalta előbb észreveszszük a másik emberben, mint saját magunkban. Szeretünk kritizálni, megszólni másokat, mert amíg mások hibái felett elmélkedünk, addig nem kell önmagunkba néznünk, sőt még erkölcsi alapot is nyerhetünk arra, hogy különbnek tartsuk magunkat másoknál.

Heti bibliai szakaszaink sorában Nátán próféta példázatát olvashatjuk, amelyet Dávid királynak mondott el. Dávid vétkezett, hiszen egy házas asszonnyal paráználkodott, aki teherbe esett (vö. 2Sám 11,1–5), és akinek férjét, saját katonáját a frontvonal első sorába áthelyezve a biztos halálba küldte (vö. 2Sám 11,14–24). A király úgy gondolta, hogy ezzel az egész ügy megoldódott, vétke nem fog kiderülni, azonban tudjuk, hogy Isten elől semmit sem lehet elrejteni: „De az Úrnak nem tetszett, amit Dávid elkövetett.” (2Sám 11,27)

Nátán példázata szerint volt egy gazdag és egy szegény ember. Az elsőnek mindene megvolt, a másiknak egyetlen báránykája volt, azt is pénzen vette. Mégis, amikor a gazdag embernek vendégül kellett volna látnia egy utazót, akkor nem a sajátjából adott, hanem elvette a szegény ember báránykáját. Amikor Dávid meghallotta a példázatot, dühös lett és ezt mondta: „Az élő Úrra mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt elkövette!” (2Sám 12,5) Ekkor hangzik el Nátán kijózanító ítélete: „Te vagy az az ember!” (2Sám 12,7)

Dávid megértette, hogy a példázat róla szól: ő az az ember, aki nem elégedett meg azzal, amije volt, hanem még többet és többet akart. Bizony, ez a gondolkodás igen erőteljesen tetten érhető ma is világunkban és közöttünk egyaránt. Legyünk hálásak mindenért, amit kaptunk az Úrtól, mert neki gondja van ránk, nem feledve azt, hogy akár öröm, akár szenvedés ér: „Isten kezéből jön.” (Préd 2,24)  SZETEY SZABOLCS

„Te vagy az az ember!”

A magyar reformátusság első

Miért csak a magyaroknak lehetett diáktársasága Wittenbergben? Miért tartottak nekik külön latin nyelvű áhítatot? Hogy kerültek hordókba a könyvek? Ezekre és hasonló kérdésekre kaphatnak választ interjúnkban Szabó András irodalomtörténésztől, aki Natio Ungarica című német nyelvű kiadványáért elnyerte az Év Publikációja díjat a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán. A könyv a wittenbergi magyar diáktársaság történetével foglalkozik, ahol olyan nevekkel találkozhatunk, mint Károli Gáspár vagy Melius Juhász Péter.

Miért fontos, hogy készüljenek ilyen munkák a wittenbergi magyar diákokról, és miért érdemes ezeket németül is kiadni? Magyar szempontból azért lényeges, mert a Magyar Református Egyház megalapítói és az egyház életének első nemzedékei még főleg Wittenbergbe jártak egyetemre, ha az ő munkásságukat meg akarjuk ismerni, meg kell néznünk azt is, hol tanultak, kik tanították őket, mit hoztak haza onnan. A kérdés másik oldala: azért volt érdemes ezt vezető német kiadónál is megjelentetni, mert a wittenbergi egyetem történetéhez is hozzátartozik, hogy létezett ott magyar diáktársaság. Élénk kulturális életet éltek, sok kiadványt megjelentettek, kapcsolatokat építettek a helyiekkel: nyomot hagytak.

A mostani kiadvány a Coetus Ungaricusnak fordított, kissé átdolgozott kiadása. Milyen eltérések vannak a német és a magyar edíció között?

Viszonylag korán elkészült a fordítás, tehát sok minden még nem változott. A kutatás azóta is folytatódik; sokkal több mindent változtatnék, ha most jelenne meg. Egy­két olyan elem belekerült, amelyet már az újabb kutatások hoztak magukkal. Másrészt: figyelembe kellett venni azt is, hogy német olvasóknak készül a könyv, tehát bizonyos fogalmakat el kellett magyarázni, olyanokat, amelyek a magyar közvélemény számára ismerősek, viszont a németeknek nem egyértelműek. Át kellett fogalmazni úgy, hogy a német tudósok, illetve az olvasóközönség tagjai is értsék.

Aki kézbe veszi a kötetet, milyen ismertebb nevekkel találkozhat?

Ahogy már említettem, a református egyház későbbi alapítóival találkozhat. Maga a diáktársaság 1555­ben alakult meg. Melius

Juhász Péter, Károli (Károlyi) Gáspár, sok ismert lelkész és egyházi vezető, debreceni és

sárospataki tanárok, több 16. századi püspök, az esperesekről már nem is beszélve – lényegében az egész egyházi vezető réteg tagjai

Wittenbergben tanultak a korai időkben.

Van-e esetleg olyan kedvenc élettörténete a feldolgozottak közül, amelyet akár részben, akár egészben a munka során ismert meg?

A legtöbbet már ismertem, mert régóta foglalkozom a korszakkal irodalmi szempontból. De e munka folyamán tisztázódott egy­két olyan életrajz, amely korábban zavaros volt. Példának okáért: Ilosvai Benedek lelkész evangélikusként indult, később református lett, Északkelet­Magyarországon, Zemplén megyében működött. 1571 után Erdélybe ment, Gyulafehérváron lett vezető lelkész. Ez a város volt akkor az Erdélyi Fejedelemség központja, tehát igazán fontos tisztséget kapott a fehérvári dóm lelkészségével, ez ugyanis akkor református templom volt. Érdekes: kiderült, hogy két állása volt. Ezt korábban csak sejtettük. A lelkészség mellett ő vezette a helyi levéltárat, az Erdélyi Fejedelemség hivatalos állami levéltárát. Egy másik

nemzedéke Wittenbergben

példa Laskai János debreceni református tanár története. Nagybányán és Kolozsváron is tanított, a pályáját ő is Gyulafehérváron folytatta. Korábban azt gondolták, két külön személyről szólnak az ismert adatok. Külön cikket, tanulmányt is írtam egyébként a munka során tisztázott életrajzokról.

Miben volt különleges a magyar diákok társasága?

Mindenekelőtt abban, hogy elméletileg nem lett volna szabad ilyen diáktársaságot alapítani a Wittenbergi Egyetemen, mert az egyetem törvényei ezt tiltották. Mégis kijárta nekik Luther reformátortársa, Philipp Melanchthon, aki Luther halála után a wittenbergi egyetem vitathatatlan szellemi vezetője lett. Mivel nagyon szerette a magyar diákokat, 1555­ben lehetővé tette, hogy az egyetem törvényei ellenére diáktársaságot alapítsanak. Ami még különlegesnek tekinthető: párhuzamos oktatási rendszert is kialakítottak. Az 1560­as

évektől kezdve a wittenbergi magyar diáktársaság tagjai egyre többen a reformátusok közül kerültek ki, miközben az egyetem egyre inkább evangélikus lett. Ez az a korszak, amikor a nagy protestáns felekezetek megszilárdultak.

És úgy oldották meg a kérdést, hogy a diáktársaságnak saját belső oktatási szisztémája volt, előadásokat, vitákat tartottak, beszédeket mondtak az összejöveteleken, lényegében külön életet éltek az egyetemen belül.

Gondolom, saját könyvtáruk is volt. Azt említi is, hogy tiltották az könyvvásárlás miatti adósságba kerülést. Volt egy közös könyvtáruk, viszonylag kicsi, de a diákok többsége – mivel a három részre szakadt Magyarországon a kiadványok kereskedelme akkor nehézkesen működött – ekkor vásárolta meg a könyvei többségét. Ez a portéka akkor még rendkívül drága volt, ezért sokszor hitelbe is vásároltak, és nem biztos, hogy ki tudták fizetni. Erre vonatkozott az említett tiltás. Egész furcsa esetek is adódtak. Az 1590­es években az egyik leggazdagabb wittenbergi könyvkereskedő az egyik fiát magyarországi és erdélyi körútra küldte, hogy szedje be az adósságokat az egykori wittenbergi diákoktól. Olyan esetről is tudunk, amikor nem tudták kifizetni az adósságot, és hazatéréskor ott kellett hagyniuk a könyveket Wittenbergben.

Amikor mégis sikerült elhozni, akkor milyen módon szállították ezeket haza? Egy helyen hordók használatáról írt. Rendkívül nehéz volt a könyvszállítás, hiszen a kötetek a maiaknál jóval vaskosabbak és nehezebbek voltak. Vastagabb papírra készültek, általában bőrkötéssel, és abban sokszor fatáblát alkalmaztak merevítésre. A közlekedés sem egészen olyan volt, mint ma, legfeljebb szekérrel lehetett ezeket hazahozni. Sokszor valóban hordóba rakták őket, mert így lehetett a legegyszerűbben úgy szállítani a könyveket, hogy ne sérüljenek. Ennek a szállítási formának a másik oka az lehetett, hogy ne kobozzák el, hogyha mondjuk Ausztrián keresztül kellett hozni őket. A Habsburg­kormányzat már akkor is erőteljesen a katolikus egyházat támogatta, különösen Rudolf császár idejében, ezért a cenzúra is közbelépett, és a könyvelkobzástól is félni kellett, úgyhogy rejtegették a könyveket.

Említette, hogy Wittenbergben a magyar diákok többsége inkább a svájci irányzat felé hajlott. Hogyan zajlott az ő hitéletük Wittenbergben?

Melanchthon igyekezett közvetíteni a reformáció különböző irányzatai között, és iparkodott a svájciakkal is jóban lenni. Van olyan teológus, aki szerint Melanchthonra és a követőire külön reformációs irányzatként kell tekinteni. Mindenesetre azt tudjuk, hogy amíg Melanchthon élt, azoknak a diákoknak, akik nem tudtak jól németül – márpedig a magyar diákok többségét ez jellemezte –, külön tartott vasárnap reggeli áhítatot. Ezen a magyarok mellett főleg lengyelek és franciák vettek részt, akik szintén nem tanultak meg jól németül, és e latin nyelvű áhítatra jártak. Egyébként a magyar diákok közül a legtöbben a teológiára jártak, amely viszont egyre inkább az evangélikus, lutheránus irányba tért el, ezért a református hittételeket egymás között önképzőkör módjára tanulták.

A diákéletnek általában nem csak a tanulás a lényege. A wittenbergi diáktársaság kapcsán is találkozhatunk érdekes, vidám történetekkel?

Valóban, sokféle feljegyzés fennmaradt az akkori mindennapi élet különböző jelenségeiről, eseteiről. Ahol egyetemista diákok vannak, ott mindig előfordulnak fegyelmi problémák is. Az egyetem szabályaiból is lehet erre következtetni, mert amit többszörösen is tiltanak, az valószínűleg létező jelenség volt. Tiltották például a fegyverviselést. A magyar diákok is karddal az oldalukon érkeztek meg Wittenbergbe, és hiába tiltották nekik a viselését, mert – különösen a nemesi származásúak – ezt egyfajta rangjelzésnek is tartották. Másfelől a diákok nemcsak a tantermeket, hanem időnként a kocsmákat is látogatták, és előfordultak éjszakai rendbontások is. Tiltották továbbá az Elbában fürdést, mert veszélyesnek ítélték, de különösen nyári időben nehéz volt megakadályozni. Fegyelmi problémák, verekedések, párbajok sokszor előfordulnak az iratokban. Tegyük hozzá: a magyar diáktársaság tagjai között viszonylag ritkább volt ez.

Milyen további kutatási lehetőségek vannak még ezen a területen?

Az egyik: újabb és újabb kiadványok kerülnek elő. Európában folyamatosan digitalizálják a régi könyveket, és olyan új nyomtatványok bukkannak fel, amelyeket magyar diákok Wittenbergben jelentettek meg, és amelyeket eddig egyáltalán nem ismertünk. Ilyenek a könyv megjelenése óta is meglehetősen nagy számban bukkantak fel. A másik fejlemény: az életpályákat még jobban meg tudjuk ismerni. Amikor a könyv megjelent, erdélyi történész és egyháztörténész kollégák közelebbről megnéztek életrajzokat, és kiegészítették a saját adataikkal, amelyeket levéltárakban és könyvtárakban kutattak fel. Érdemes elővenni a már ismert műveket is, és újra átvizsgálni. Én is megtettem a könyv megjelenése óta, hogy egy­egy olyan művet, amelyet ők Wittenbergben adtak ki, például latin nyelvű verseskötetet, alaposan megnéztem, és megpróbáltam elemezni. Emellett újra ki kell adni a diáktársaság névsorát is. Megvan az eredeti anyakönyvük a Debreceni Református Nagykönyvtárban. Ezt 1908­ban adta ki Thury Etele, meglehetősen sok hibával. Aztán 1941­ben Szabó Géza teológusprofesszor jelentette meg újra, de az sem tökéletes, így érdemes lenne ezt a diáknévsort jegyzetekkel, kommentárokkal újra hozzáférhetővé tenni.

Öntől

mit várhatunk legközelebb?

Hosszú távon biztosan elkészítem a diáknévsor újrakiadását. Rövidebb távon egyéb terveim vannak, mert régóta szeretném kiadni modern kommentárokkal Szenczi Molnár Albert levelezését. Ezt utoljára a 19. század végén jelentették meg, ám azóta rengeteg új levél került elő. Erre a munkára az elmúlt időszakban nem volt időm, de a következő egy évben ezen dolgozom majd.  ULICZA TAMÁS/REFORMATUS.HU

Egy Bárkában

Újra megfeszül a teste, nekilendül, de az utolsó pillanatban mégsem mozdul. Egyelőre még el tud bújni a többiek mögött, még sokan várnak arra, hogy átfussanak a pörgő ugrálókötél alatt, de ő nem mer. Nagy nevetésekkel rohannak át egyre többen úgy, hogy a kötél nem érinti a testüket. A másik oldalon a társaik tapsolva fogadják őket. Már csak négyen vannak, ő észrevétlenül próbál hátrébb húzódni. Messziről is érződik a félelme. A gyerekek is észreveszik, a túloldalról hangos biztatással hívogatják, de ő hátralépve csak a fejét rázza. A barátnője mellé áll, szó nélkül kinyújtja a kezét és megszorítja. Nincs egyedül. Összekulcsolt kezeiket lóbálni kezdik az ugrálókötél ritmusára, a többiek azonnal tapssal lépnek be, és erősítik az ütemet. Három, kettő, egy… De csak egyikük szalad át, ő kitépi a kezét a szorításból, és inkább nem mozdul. Újra egyedül marad. A gyerekek tanácstalanul egymásra néznek, a kötél alatt visszafelé nem lehet futni, a szabály az szabály. A Bárka kapitányai nem szólnak, pörgetik tovább az ugrálókötelet és várakoznak. A taps és a biztatás is elhalkul, ő feladja és szomorúan visszalép. A barátnője hirtelen felpattan, és oldalról megkerüli a kötelet. – Itt vagyok! – nagy mosollyal érkezik vissza mellé, és újrakezdi vele a feladatot.

Három, kettő, egy… De csak egyikük szalad át. A barátnője nem mozdul, engedi, hogy egyedül birkózzon meg a feladattal. A túloldalon hatalmas üdvrivalgás várja a lányt, az egész csoport körbeveszi őt. A tapsukba nagy kiáltással csatlakozik be Tibi is, egy nevelőszülői hálózattól érkezett, értelmi sérült fiú.

Nem ugyanabba a csoportba vannak beosztva, mégis figyelnek egymásra, a lány hálás mosolyt küld felé. Hömpölyög a balatonfenyvesi üdülő kertje, akármerre néz az ember, a Bárka táborba érkezett gyerekek játszó, dolgozó vagy épp elmélyült csoportjait látni.

Tibi figyelme is visszatalál a feladatához, kártya segítségével kell elmondania, mit jelent neki a tábor. Hosszan keresgél, s bár csak egy kártyát szabadna választani, ő mindenáron kettőt akar. Ahogy elkezd beszélni, becsukja, összeszorítja a szemeit, a lapokat feltartja a többieknek, hogy mindenki láthassa. Tapintható a csend, mindenki türelmesen várja, hogy megszülessenek a szavak.

– A tábor eleje és a vége, ezt jelenti a két kártya… Nem először vagyok itt... És sosem hiszem, mikor elindulok, hogy újra megkaphatom, amit az előző évben. És mégis. Itt barátokat kapok. És apukákat, anyukákat kapok. És figyelnek rám. Rám.

A csoport kapitányának könny csillan a szemében, szorosan megöleli Tibit, miközben a csoporttársai ugratni kezdik. Hamarosan nagy nevetésben törnek ki mindnyájan.

Megszólal az ebédre hívó zene, a gyerekek már tudják, mi a teendő, elpakolják a játékokat, és beszélgetve elindulnak az ebédlő felé. – Tibi, várj! – kiált utána a lány a másik csoportból, és odafut hozzá, miközben átnyújtja a kulacsát: – Ezt itt hagytad a padoknál. Mi újság, mesélj?!

Átöleli a karjával a fiút, és együtt mennek ebédelni. Nincsenek egyedül.  SIPOSNÉ HAMZA KRISZTINA

FIZESSEN ELŐ hetilapunkra!

REFORMÁTUSOK LAPJA

Nóé bárkájától – egy mély tál jégakkuig

Tény és való, hogy a természet szeszélyeitől, legyen az hőhullám és aszály, vagy éppen özönvíz, mi, idősek még sokkal inkább szenvedünk, mint a fiatalok. És mégis: az Úr az özönvíz közeledtekor nem egy ereje teljében lévő ifjút, hanem a hatszáz esztendős Nóét bízta meg az emberi nem és az állatvilág megmentésével. Neki nyilván nem a fizikai munka dandárja jutott, hanem annak kiagyalása, hogyan készülhet minél biztonságosabb menedék a rá bízott teremtményeknek. Ehhez pedig fürge agy, sőt, olykor jó, nemes cél érdekében működő furfang kellett. Az 1Móz 7,1­ben olvasható parancs így hangzik: „Monda az Úr Nóénak: Menj be te és egész házad népe a bárkába: mert téged láttalak igaznak előttem ebben a nemzedékben.” (Károli­ford.)

Ajándék

BENKE GYÖRGY: TÖBB AZ ÉLET, MINT AMIT AZ ÖT

További információ: REFORMÁTUSOK LAPJA KIADÓHIVATALA

Tel.: 06-30-396-8208



1146 Budapest, Abonyi u. 21. kiado@reflap.hu

MEGRENDELŐLAP

Megrendelem a Reformátusok Lapja című hetilapot ………… példányban egy évre fél évre negyedévre.

Egy pillanatilag sem hiszem, hogy éppen tizenegy esztendővel ezelőtt – a mostanihoz képest zsenge, hatvanesztendős nagymamaként – Isten éppen engem tartott volna nemzedékünk egyik „igazának”, még akkor sem, ha világ életemben erre törekedtem. Abban az évben augusztus 25én, egyik kislány unokánk harmadik születésnapján cudar, odakint 39, idebenn a nyaranta megszokott húsz­egynéhány fok helyett legalább 33 Celsius tette kis híján tönkre a nagy gonddal előkészített ünnep örömét, sőt, válogatottan nyárias, könnyű finomságait is. De aztán – egy villanás alatt – belém költözött nagymamám csaknem minden nehézséget lebíró fantáziája és furfangja. Elővettem tehát egy – kisebb pancsolónyi – kék műanyag tálat, s épp tizenöt jégakkut halmoztam bele a mélyhűtőnkből. S ekkor bekövetkezett a mi szerény „fordított Nóé bárkája” házi csodánk: az akkukban kotyogó hideg víz születésnap­mentőnk, a kék edény pedig pici „bárkánk” lett!

A megrendelőlapot kérjük a következő címre eljuttatni:

Reformátusok Lapja Kiadóhivatala,

A megrendelőlapot kérjük a következő címre eljuttatni: Reformátusok Lapja Kiadóhivatala, 1146 Budapest, Abonyi utca 21.

1113 Budapest, Tas vezér u. 13.

Tel.: 06­30­396­8208

Elektronikus megrendelés: kiado@reflap.hu

Levelezési cím: 1590 Budapest Pf.: 99. Tel.: 06­30­396­8208

Elektronikus megrendelés: kiado@reflap.hu

Név:.........................................................................................

Cím:............................................................................................. ..............................................................................................

Telefon (nem kötelező):..

Aláírás:...................................................................................

Légkondicionálónk nem volt, s nem is lesz, de régi, vastag falú házban lakván, s ártalmatlan, természetkímélő kütyük jóvoltából (azokat az említett születésnap utáni években gyűjtögettük össze!) többnyire nincs is rá szükségünk, kegyetlen hőségek idején így szoktuk csökkenteni az ádáz forróságot. Tegnap, amikor sok helyütt afrikai hőségről regélt az internet, s olyan házi módszerek is felbukkantak, mint a nedves lepedők, textíliák kiaggatása, elővettem a 13 éve „feltalált” módszert. Ez nem az én érdemem, legfeljebb sok­sok egyháztörténeti és „régi magyaros” olvasmányomé, amelyekben elég gyakran szó esik kis találmányom ellentétpárjáról, a tűzveszélyes, de a megfagyástól óvó fém parázstartókról, amelyek még az elegáns velencei palazzók lakóinak nyirkos téli napjait is enyhítették.

Ha jobban meggondoljuk, nem Nobel­díjra érdemes, de veszélytelen (mert még vérző torokgyulladást sem okoznak, mint nekem Thessalonikiben, egy konferenciázás idején, a nem éppen ápolt légkondicionáló!) hőségcsitítóink és más életkönnyítőink – ifjan vagy vénen – az Isten­adta találékonyságnak köszönhetők.  PETRŐCZI ÉVA

A szerző irodalomtudós, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója

VÁRADI FERENC

Dicsőség?

„Az alázatnak és az Úr félelmének jutalma gazdagság, dicsőség és élet” – így szól a Példabeszédek 22. részének 4. verse. Jutalom, gazdagság, dicsőség és élet? Egészen furcsának tűnnek ezek a fogalmak mai keresztyén önképünk, világlátásunk nézőpontjából.

Évekkel ezelőtt Böjte Csaba gyakran felidézte a gondolatot, hogy az általa is tapasztalt nyomor és emberi szenvedés ellenére olyan korban élünk, amikor soha korábban el nem képzelt méretű gazdagság gyűlt össze országok, emberek birtokában. Mindenből sokat gyártunk, sokat birtoklunk és sokat fogyasztunk. Ám globális eredetű szorongásaink is részben épp az ebből fakadó

A dicsőség fogalma talán még különösebb: a középkorban a hagyomány szerint megnevezett hét főbűn között az első a büszkeség, amelyet nyilvánvalóan nem is olyan könnyű elhatárolni az Isten által is megáldott, méltó és igazságos önbecsüléstől és megbecsültségtől.

bűntudatra vezethetők vissza: félünk a mindent elborító hulladéktól, az ipari tevékenység okozta környezeti károktól (ide sorolható a felmelegedés is), és félünk attól, hogy a túl kényelmessé varázsolt világ valójában túlságosan kiszolgáltatottá tett bennünket. A jelen időszakban épp a téli fűtés gondja szorongat sokunkat: a lehetséges tüzelési formák mind drágák és bizonytalanok. Idegen országok bányáinak és kereskedelmének, vagy a túlságosan is élelmes hazai tűzifa­kereskedőknek kiszolgáltatva várjuk a hideg évszakot.

Milyen gazdagság ez hát, amely bár kényelemmel és árubőséggel vesz körül, másfelől állandó szorongásra kárhoztat és kiszolgáltatottá tesz?

Semmiképp sem az, amelyről úgy beszél a Példabeszédek szerzője, hogy az Úr félelméből és az alázatból ered.

A dicsőség fogalma talán még különösebb: a középkorban a hagyomány szerint megnevezett

hét főbűn között az első a büszkeség, amelyet nyilvánvalóan nem is olyan könnyű elhatárolni az Isten által is megáldott, méltó és igazságos önbecsüléstől és megbecsültségtől. Közhely, de sajnos igaz: a világméretű nyilvánosságban a hírnév, elismertség öncéllá és „gazdasági szükségszerűséggé” vált. Az oly népszerű, és az emberek szabadidejét nagymértékben lefoglaló népszerű közösségi alkalmazások úgy termelnek anyagi hasznot, hogy egy­egy felhasználó rajongói táborát sokezres, netán milliós méretűvé növelik. Ez a mennyiségi szemlélet olyan mértékig öncélú, hogy dollármilliókat érő hírességgé válhat egy furcsa kinézetű macska, vagy akár egy, a sót furcsa kézmozdulattal szóró szakács.

Jelent­e még bármit a dicsőség, a megbecsültség az emberi figyelem világméretűvé vált cirkuszában? Az idézett igeverset lehetetlen anélkül olvasni, hogy eszünkbe ne jusson: a dicsőség elsősorban és lényegében kizárólag, eredendően Istené – az emberi élet egyik legfontosabb lehetősége és feladata Istent méltóképp dicsérni, dicsőíteni. Ez a viszony mérhetetlenül eredetibb, valódibb és állandóbb a tömegmédia által termelt hírnév­valutánál – amely egyébként valóban pénzre váltható. Ugyanakkor a híres és ezáltal gyorsan vagyonosodó címlapemberek pont azáltal maradnak a címlapokon oly sokáig, mert irigylésre méltó sorsuk gyakran sok nyomorúsággal társul, és ezeket az emberi nehézségeket a média cinkos közönnyel ugyanúgy pénzzé teszi.

Világunk kétszeresen is igazságtalan. Igazságtalan a saját törvénye szerint: érdemtelenül osztja a hírnevet, fillérekre váltja azt, és rabszolgaként facsarja ki a hatalmasra növelt elismertségű celebritásokat. Gazdagságot termel, de pazarló, káros módon, kiszolgáltatottá téve mindannyiunkat. Ráadásul a gazdagság aránytalanul, igazságtalanul oszlik meg: „a szegények mindig veletek lesznek” – jelezte Krisztus a probléma súlyosságát.

De igazságtalan a világ Isten törvénye szerint is: a valódi gazdagság és dicsőség csak az övé, hiszen ő teremtett mindeneket – nekünk az a felismerés rendeltetett, hogy a vele való kapcsolatban, az ő ajándékaként kaphatjuk meg ezeket – de egészen más formában, mint ahogyan a világ adná. Háború és gazdasági nehézségek szorításában jó emlékeztetni magunkat arra, hogy a fenyegető külső körülmények között is Isten a jutalmat készítő Úr, aki Krisztusban a legnagyobb áldozatot is kész volt meghozni, hogy mi megmaradjunk. 

A budapesti hittudományi kar teológusnapjai

Sok olyan beszámolót olvashattunk már a járvány utáni időszakról, amelyben a feljegyzés írója hálás, hogy újra lehet találkozni egymással, programokat tervezni, nyári táborokat tartani, kirándulásokat szervezni. Nem volt ez máshogyan a budapesti teológián sem, ahol a pandémia által okozott elzártságot megelőzte a három és fél éve lezajlott kollégiumi tűz, a vándorlás a különböző kollégiumokba, a hányattatás, a teológia ideiglenes helyének a három éve a Csopaki utcában.

Egy gyakorlati képzésre is alapuló, a gyülekezetekkel meghatározó találkozásokat igénylő hivatásnál pedig még inkább érezhető a bezártság negatív hatása. Ezért is volt nagyobb jelentősége idén a teológián újra helyreálló teológuslátogatásoknak, kiszállásoknak, ahogyan magunk között hívjuk: teológusnapoknak, ­hétvégéknek. Az első félévben három ilyen lehetett, a másodikban pedig már visszaállt a szokott tíz teológusnap. Ráadásul fel is erősödött ezek jelentősége, s ezért élhettük meg hálásan, hogy nagyszerű találkozásoknak lehettünk a részesei. A második félévben ezt a munkát Filotás Bálint negyedéves hallgató segítette. A teológusok tanuláson kívüli legfontosabb eseménye a legációk mellett is a találkozás a gyülekezetekkel, a későbbi szolgálati helyekkel mind az egyházkerületben, mind a Kárpát­medencében, és még azon is túl.

Szép találkozásokat éltünk meg teológusok és gyülekezetek között, amikor vasárnaponként a hallgatók és tanáraik szolgálatot vállaltak az őket meghívó egyházközségekben. Ezek a gyülekezetlátogatások nem csupán egy­egy programpontjai voltak a félévnek a sok közül, mert minden esetben mód nyílt a gyülekezettel, a presbiterekkel, a lelkészekkel hosszabban beszélgetni, megosztani a tapasztalatokat, együtt gondolkodni. Így voltunk Diósdon, ahova rendszeresen járunk, s így évek óta követhetjük a formálódó gyülekezet útját a kultúrházi jelenléttől a saját házba költözésen át a most felépült és birtokba vett új templomig. Itt Szegedi Bálint harmadéves

teológus prédikált. Erőteljes találkozás volt ez ezzel az újonnan önállósodott gyülekezettel, a presbiterekkel folytatott oldott beszélgetés megmutatta a közösség mostani arcát is. A programot Pogrányi Károly lelkész és felesége, Popovics Mária vezette.

Újra járhattunk Rétságon és Balassagyarmaton, ahol az immár átadott és használatba vett új gyülekezeti házat is megcsodálhattuk – amelyet legutóbbi

Első alkalommal jártunk Gyömrőn, ahol az istentisztelet után, amelyen Balla Péter professzor prédikált, a templom kertjében irodalmi kávéházat is rendeztünk, s a bográcsban készített finom ebéd után itt is leültünk egy jó beszélgetésre a gyülekezet lelkészeivel, Csűrös Andrással és feleségével, Csűrös­Varga Vandával és Kisturi Eszterrel, majd az egyházközség által működtetett új óvodát is megtekintettük, már majdnem kész állapotában. Jó volt látni azt, hogy nemcsak felépítenek egy intézményt, hanem kidolgozott koncepcióval és missziói tervvel is készülnek rá.

Április elején meghívást kaptunk Párizsba, az ottani magyar gyülekezetbe. Nagy várakozással mentünk kis csapatunkkal (kisbusszal) a híres világváros nem is olyan

ottjártunkkor még csak épülés közben láttunk –, kulturális programként pedig a volt zsinagógát és a világhírű zsidó temetőt jártuk végig vezetett előadással. A remek napot Molnár Ambrus és Molnár Melinda lelkészek szervezték. Rétságon Pék Marcell, Balassagyarmaton Friderikusz Márton negyedéves teológusok prédikáltak. Mindezek sokat tesznek hozzá országunk történelmének és egyegy régiónak az alaposabb megismeréséhez.

kicsiny gyülekezetébe. Nemcsak az ottani magyarokkal jelentett élményt a találkozás, hanem a várossal, annak kulturális és művészeti értékeivel is. Itt Boross Sámuel negyedéves hallgató prédikált, az úrvacsorai liturgiát Szilágyi Sámuel évfolyamtársa vezette, társaik pedig bizonyságtétellel, olvasásokkal, közös énekkel szolgáltak. A gyülekezet mozgatója és motorja Heddad Annamária, aki áldást is kívánt utunkra.

Virágvasárnap Dunaharasztiban jártunk, ahol Hanula Gergely professzor prédikált,

a gyülekezet, köztük a fiatalság is nagy érdeklődéssel hallgatta az igehirdetést és a teológusok szolgálatát, ők pedig az intenzív gyülekezeti életet figyelhették meg Faragó Csaba lelkipásztor beszámolója alapján. Itt is megismerhettük egy új óvoda elindításának végső koncepcióját. Ritka pillanat az, amikor egy gyülekezet tagjai, fiataljai közül sokan körbeveszik a teológus­ és vallástanár szakos hallgatókat, és folyamatosan kérdezgetik őket. Teológusaink állták a sarat, még a közös ebéden is folytatódott az eszmecsere.

Évről évre visszatérők vagyunk Gyulafehérváron, ahol nemcsak a város gyülekezetével, hanem a szórványhelyzettel is ismerkedünk Gudor Botond esperes kalauzolásával. Kirándulás keretében jártunk Torockón és Tordaszentlászlón, valamint Vajasdon, szolgálni pedig hegyaljai gyülekezetekbe mentünk a teológusokkal: Gyulafehérvár, Alvinc, Vajasd, Tövis, Csombord, Enyedszentkirály, Tompaháza, Maroscsúcs, Maroskoppánd, Magyarigen, Sárd, Abrudbánya közösségeibe. Itt a teológusok első kézből kaphattak betekintést a szórványhelyzetben élő magyarság körülményeibe a maroknyi, de hitükben kitartó reformátusoktól. Nagy élménnyel és lelkesen tért haza a főleg másodévesekkel teletűzdelt csapatunk, akiknek eddig alig volt lehetőségük teológusnapon részt venni.

Május első hétvégéjén a szokásos baranyai barangolásokat szerveztük meg, idén az Ormánság gyülekezeteivel ismerkedtünk. Így voltunk Harkányban,

ahol az egész baranyai helyzetről is képet kaphattunk, jártunk Tésenfa, Szaporca, Kémes templomaiban, ahol a nyári Bőköz fesztiválon is résztvevők vagyunk, majd Vajszlón, Kákicson, és megnéztük a már sajnos haldokló állapotú okorági templomot is. Végül eljutottunk két teológustársunkhoz is, akik a Szigetvár környéki szórványgyülekezetek gondozását látják el. Gazdag tapasztalatot szereztünk a velük való beszélgetésből. Az Ormánság közepén fekvő Sellyén szálltunk meg, a Sinkovitz Richárd lelkész vezetette gyülekezet vendégei voltunk. Vasárnap a környéken szolgáltunk hat településen: Sellyén, Drávafokon, Vajszlón, Páprádon, Magyarmecskén és Csányorszón. Elmondható, hogy a vártnál többen voltak a szórványgyülekezetekben, amire nagy örömmel csodálkoztunk rá, s velük közösen éltük meg az anyák napját.

Májusban egy hétvége alatt három gyülekezetben is megfordultunk Vértesalján: Dunaújvárosba látogattunk, ahol a felújítás előtt láthattunk még a különleges templomépületet. Itt Fodorné Ablonczy Margit prédikált, a teológusok (érdekességként megjegyeztük, hogy az összes ott jelen lévő szolgáló lelkészcsaládból származik) pedig rövid műsor keretében tettek bizonyságot. Finom ebéd után a lelkipásztorral, Czeglédi Péter Pállal és a gyülekezet gondnokával, presbitereivel beszélgettünk az egyházközség múltjáról és jelenéről. Délután pedig vezetett túrán a múlt század közepének

építészeti különlegességeket jártuk körbe, valamint Tabajdon és Csabdin szolgált egy kisebb csapat.

Még márciusban jártunk idősek otthonában is Rákoscsabán, irodalmi kávéház keretében, ahol a versek és a tea hatására élénk verselés kezdődött. A teológusok ezeken kívül is sok egyéb szolgálatra jelentkeztek az év során, helyettesítésre, ifjúsági szolgálatokra, ezeket nem tisztem itt felsorolni, de örülök, hogy a mai fiatalok is megszólíthatók, szolgálatra kérhetők, készségesek. Többen végeznek közülük rendszeres ifiszolgálatokat a saját gyülekezetükön kívül is. Hálásak vagyunk ezért az évért, amikor Isten helyreállító munkáját épp annyira átélhettük, mint a szolgálatba küldő Igéit, s a teológusok, vallástanárok élhettek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket az Egyház Ura elkészített – valamint a gyülekezeteinkért!  BÖLCSFÖLDI ANDRÁS

A lélek hangja

A háború és a gazdasági helyzet okozta bizonytalanság és aggodalom mellett az ima, illetve hitbéli kérdések is foglalkoztatják a református telefonos lelkigondozást megkeresőket. Bár a nyári hónapokban kevesebb a hívás, így is szükség van a rendszeres elérhetőségre. A szolgálat továbbra is várja önkéntesek jelentkezését. Révész Jánosné Anikó lelkésszel, a református telefonos lelkigondozói szolgálat vezetőjével beszélgettünk.

– A hívóink legnagyobb részében a felmerülő nehézségek okoznak pszichés megterhelést – idézi fel a lelkipásztor.

A növekvő feszültséget részben a megélhetési problémák, részben a családi, gyermeknevelési, időbeosztási gondok okozzák. Az idősebb generációt is elsősorban az anyagi, fizikai állapotból adódó nehézségek aggasztják. Révészné Anikó ismertetése szerint néhány betelefonálónál felmerül az öngyilkosság gondolata is, de ennek előfordulása nem számít kiugrónak. Jellemzően nem a már krízishelyzetben lévő keresi meg a lelkigondozói szolgálatot, hanem az, akinél ez az állapot még visszafordítható – teszi hozzá.

A HÍVÁSOK MÖGÖTT

A telefonos lelkigondozás immár 38 éve áll a Magyarországi Református Egyház szolgálatában, azonban még mindig adódnak olyan hívók, akik ezzel nincsenek tisztában. A legtöbben azért tudják ezt, és például nem ritka, hogy valaki közös imádkozást kérve keresi fel az ügyeletben lévő munkatársat. – Szoktunk

együtt imádkozni, odavisszük az Úristen elé a felmerülő problémákat, és tapasztalatunk szerint van rá igény – mondja el Anikó. A szolgálat úgy is hirdeti magát, hogy lelki válság esetén emberi, családi, lelkiismereti, hitbéli kérdések megbeszélésével is lehet hozzájuk fordulni. A lelkész elmondása szerint több esetben megtörtént, hogy a hívó azt szerette volna megtudni, hogyan kell értelmezni egy adott igeszakaszt. Az ügyelő munkatárs, ha rendelkezik teológiai képesítéssel, megválaszolja a felmerült kérdést, ha nem, akkor javasol olyan időpontot, amikor elérhető a témában járatos kollégája, ugyanis több lelkész is van köztük. A hívások csaknem fele a hittel, hitbéli kérdéssel kapcsolatos.

A szolgálatnál a fő motiváció az egyházhoz, a közösséghez tartozás fontossága. Ebből adódóan gyakran ajánlanak a betelefonálóknak olyan református gyülekezeteket, ahol jó közösség alakult ki, és mozgalmas, sokféle program ad lehetőséget az együttlétre. Anikó elmondása szerint érkeznek ugyan pozitív visszajelzések, de elsősorban nem ez motiválja a szolgálatban részt vevőket, az ügyelőket. Az elsődleges az Istennek való tetszés, és az ő akaratának való engedelmesség. Ezért lehetséges az, hogy valaki akár több éven keresztül is kész ezt a nehéz, de szép önkéntes munkát végezni. Karácsony táján előfordul olyan telefonhívás, amelyben egyszerűen csak a munkatársaknak kívánnak áldott ünnepeket – említi meg.

A SZOLGÁLAT MISSZIÓJA

Az önkéntes segítő munkatársak között nyugdíjas pedagógusok, szociális munkatársak, lelkészek egyaránt szerepelnek. Anikó szolgálatuk fontos részének tartja a gyülekezeti lelkészek tehermen­

VÁRJÁK AZ ÖNKÉNTESEK JELENTKEZÉSÉT

tesítését. Nem ritkán pszichiátriai betegek is telefonálnak. A szolgálat éjjel egy óráig hívható, így ha valaki éjszaka szorul segítségre, akkor is keresheti őket. Rendszeresen küldenek ki körlevelet, plakátokat a telefonos lelkigondozói szolgálat nyújtotta lehetőségről, mert így is szeretnék segíteni az egyházi munkát.

A szolgálatvezető az önkéntesek toborzásával összefüggésben kiemeli, hogy céljuk egy ügyeleti stáb létrehozása. Már jelentkezett hat­hét önkéntes, tíz­tizenkét fővel tervezik elindítani a képzést a Gyökössy Intézet segítségével. Jelentkezni szeptember közepéig lehet, a hónap végén zajlanak a felvételi elbeszélgetések. A képzés október

A református telefonos lelkigondozói szolgálat új önkéntesek jelentkezését várja szeptember közepéig az info@telefon-lelkigondozas.hu címen. A segélyszolgálat ingyenesen hívható délután öttől éjjel egy óráig az ország egész területéről, mobil- és vezetékes telefonról egyaránt a 06-80-296-844-es zöld számon, emellett elérhető a 06-1-201-0011-es vezetékes telefonszámon és Skype-on is, a lelkigondozas1 névre keresve.

első felében indul, elméleti és gyakorlati részből áll, és bő fél évig tart. A felkészítő alapvető pszichológiai tudást ad, továbbá kommunikációs (ezen belül értelemszerűen elsősorban telefonos)

ismereteket szerezhetnek a résztvevők. – A világon mindenütt egyformán működnek a telefonos lelkisegély­szolgálatok. Bennünket is köteleznek bizonyos képzési minimumok, amelyekhez igazodnunk kell. A féléves képzésben nincs például önismereti rész, ezért is tartjuk hangsúlyosnak a felvételi elbeszélgetést, amely ebből a szempontból is egyfajta szűrő. Személyiségükben érett, tapasztalt embereket keresünk, akik szeretnének Istennek szolgálni azzal, hogy embertársaiknak segítenek. Az új jelentkezőktől lelkészi ajánlást is kérünk, és előnyt jelent, ha a segítő munkatárs aktív gyülekezeti tag – osztja meg az önkéntesek toborzásának és képzésének részleteit a lelkész.  IVÁDY ZSUZSA / REFORMATUS.HU

 FOTÓ: GETTY IMAGES, SEBESTYÉN LÁSZLÓ

ANYANYELVI KAPUŐR A vélemények „mentén”

A régebbi beszéd és írás csak konkrét jelentésben alkalmazta a mentén szót, ezt a helyhatározói értelmű névutót, névutószerűen használt ragos főnevet: az út mentén, a folyó mentén. „Megállván a gyalogszánkóval, a vizecske mentén egy kicsit beljebb húzódtak az erdőben” (Tamási Áron); „A villamosok mentén kiment a végállomásokig s onnét, amerre barlangot gyanított” (Németh László). A Bibliában is e jelentésében olvasható: „A déli határvidék a Cin­pusztától Edóm mentén legyen” (4Móz 34, 3); „Innen a part mentén hajózva megérkeztünk Régiumba” (ApCsel 28,13).

A szó jelentésbővülése nyomán újabban elvont tartalom kifejezésére használják: „az egyén érdekei mentén szerveződnek a tevékenységek”; „hagyományos értékek mentén, korszerű módon készült”. Nem feltétlenül hiba a konkrét jelentésű szavak effajta átvitt értelmű használata, ám a mentén túl sűrűn bukkan fel a beszédben, írásban. Elcsépelt és kerülendő divatszóvá vált. Példák: „az életstílus mentén szerveződő formációk”; „a szolgáltatások a használat feltételei mentén két csoportra oszthatók”; „a vélemények mentén elindult egy szakmai diskurzus”; „csakis racionális érvek mentén határozzátok meg a jövőtöket”; „A főbb helyesírási szabályok mentén írj minden felsorolt szópárral egy mondatot!”; „új irányok mentén folytatódik a munka”.

Szabatosan, rokon értelmű szavakkal, kifejezésekkel: hagyományos értékek őrzésével; az életstílushoz igazodva, annak megfelelően; feltételei szerint, alapján; a véleményekre reflektálva; érvek figyelembe vételével; új irányokat előrevetítve; szabályok előírásai alapján, alkalmazásával; elképzeléseire támaszkodva, elképzelései alapján, annak megvalósításával.

Reméljük, e példák nyomán (nem pedig mentén) e divatszó eddigi pártfogói is elgondolkodnak rokon értelmű szavak keresésén.  ARANY LAJOS

 KÉSZÍTETTE: NAGY ANDRÁS

Sándor Mindennapi kenyér c. költeményéből idézünk két sort. Vízszintes: 1. Montenegrói kikötőváros. 5. Az idézet első sora (O, H, M, S). 13. Fekete színű fafajta. 14. Savval a felületébe éget. 15. Díszterem. 16. Durva szita. 18. Albán pénzegység. 19. Kossuth­díjas állatorvos (József). 20. Gyarló páratlan betűi. 21. Gyűlésen beszélő emberrel kapcsolatos. 24. Mez betűi keverve. 25. Álomba ringat. 27. Örökletes főnemesi cím Nyugat­Európában. 29. Saját kezűleg, röv. 31. Gazda. 32. Szülő. 34. Hordani kezd! 35. Durva megszólítás. 36. Speciális nóta. 39. Hajmosószer. 41. Gabonát betakarít. 42. A 44. USA­elnök (Barack). 43. Építészmérnök, szobrász­ és festőművész (Jenő). 44. Borsod­Abaúj­Zemplén megyei település. 46. Mocskolódás. 48. Nikkel vegyjele. 49. Éles egynemű betűi. 50. Matematikai szögfüggvény, röv. 52. Dátumrag. 53. Germánium vegyjele. 54. Bútorrugó. 56. Kenyérszelet. 59. Béke, oroszul. 61. A feudalizmust ellenző cseh vallási mozgalom híve. 63. Ez a közelebbi. 65. Nagy finn állóvíz. 67. Termelőszövetkezet, röv. 68. Pedagógus. 70. Katonai egyesülés névbetűi. 71. Színházi darab. 73. Élősködő rovar.

Függőleges: 1. Az idézet második sora (E, A, T, S, E, R). 2. Fúvós hangszer. 3. Szerb–amerikai fizikus, feltaláló (Nikola). 4. Bőven áraszt. 5. Vércsoport. 6. Júdeai politikai és vallási csoport tagja Jézus idejében. 7. Ima befejezése. 8. Nagy eszem­iszom. 9. Rövidítés angol férfinevek előtt. 10. Impala páros betűi. 11. Olimpiai bajnok finn „csodafutó” (Paavo). 12. Kést fen. 17. Sic itur ad …, így jutunk a csillagokig. 19. A szomáliai balzsamfából készült szirup. 22. Vissza: névelő. 23. Kipling kígyója. 26. Harántsüllyedés. 28. Női alsónemű. 30. Előbb bekövetkező. 33. Zenei kifejezés: halkan. 35. Csali kerül rá. 37. Helyez. 38. Mauna …, hawaii pajzsvulkán. 39. A madarak királya. 40. Pol …, kambodzsai diktátor. 45. Vas megyei község. 47. Csukat. 50. Kubai forradalmár, politikus, miniszterelnök (Fidel). 51. Kiválás a római katolikus egyház egységéből, görög eredetű szóval. 54. Babits Mihály 1921­ben megjelent fordításkötete. 55. Napszak, röv. 57. Aján Tamás sportdiplomata névbetűi. 58. Olimpiai bajnok vízilabdázó (László). 60. Mestersegéd. 62. Žiar szlovák falu magyar neve. 64. Evangélista. 66. Marokkó része! 69. Tan betűi keverve. 71. Kettős betű. 72. AAAA!

Előző rejtvényünk megfejtése: „Én pedig ujjongok az Úrnak, és örvendezek szabadításának.” (Zsolt 25,9)

Állatok a Bibliában

Ha az állatok beszélni tudnának, biztosan elmondanák kicsinyeiknek azokat a történeteket a Bibliából, amelyekben őseik szerepelnek. Akármilyen furcsa, még a szúnyogok is tudnak arról, hogy a Biblia megemlékezik róluk. Így szájról szájra adják tovább a történeteket.

A SZÚNYOGOK FŐVEZÉRE

Sziszi meghúzta magát egy nádlevél alatt, és feszülten figyelte, miről beszélgetnek a békák. Mindenképpen szeretett volna többet megtudni arról a csodás folyóról, amelynek a vize vérré vált. Mert az lenne csak a jó, egy ilyen folyó partján lakni. Nem leselkedne több veszély a szúnyogokra, és szaporodhatnának, sokasodhatnának bőven. Már el is képzelte magát, ahogyan egész szúnyoghadakat vezet arra a földre, ahol víz helyett vért találnak a folyóban. Mert ha elmondja a szúnyogok népének ezt a csodás hírt, biztos azonnal megválasztják vezérnek. Sőt! Fővezérnek. Csak mondjuk azt nem tudta, merre is induljon el a népével, ha már ő lesz a fővezér.

A nádlevelek biztonságából hallgatta ki, hogy mit beszélget a két varangy. Az idősebb lehetett a nagyokos, mert rendre ő beszélt: – …aztán jöttek a szúnyogok, a böglyök, a sáskák és még egy csomó súlyos csapás, míg végül a zsidók elhagyhatták Egyiptomot, és elindulhattak Kánaán földjére – mondta a béka, és Sziszi majdnem hangosan felzümmögött örömében. De gyorsan elhallgatott, mert ha a békák észreveszik, azonnal vége a fővezérségnek. Meg az életének is. És akkor ki vezeti a szúnyogok népét Egyiptomba, ahol ez a csodás folyó folyik?

Mert akkor biztos, hogy oda kell költözni, de gyorsan, mielőtt lecsap rájuk egy béka ragadós nyelve vagy egy légycsapó. Csak az a baj, hogy Sziszinek fogalma sem volt, merre lehet Egyiptom.

Mire hazaért, már esteledett. A testvérei éppen a vacsorára szánt virág­ és levélnedveket szívogatták. Az apukájuk lágyan zümmögve, lassú szárnycsapásokkal körözött felettük.

– Anya hol van? – kérdezte Sziszi, amikor megérkezett.

– Elment a barátnőivel egy kis embervadászatra. Zümilda nénéd azt mondja, hogy feljebb a parton tábort vert egy népes kirándulócsapat. Hátha meg tudnának csípni belőlük egyet­kettőt. Mert ugye hamarosan itt lesz az ideje, hogy új testvéreitek szülessenek.

– És te nem is aggódsz? Nem félted a mamát? – háborodott fel Sziszi. – Ott fog körözni egész éjszaka azoknak a veszélyes embereknek a feje körül. Egy mozdulat, és lecsaphatják!

– Igen, tudom – válaszolta szúnyogpapa szomorúan. – De mi mást tehetnénk?

– Hát elrepülhetnénk arra a földre, ahol a folyóban vérré vált a víz! Ott nem lenne többé veszély. Elmehetnénk… Izé… Abba a fura nevű országba.

– Egyiptomra gondolsz? – kérdezte a papája. Sziszi lelkesen bólogatott.

– Igen, oda! Ott nyugodtan élhetnénk!

Szúnyogpapa bátorítólag simogatta meg a kisfia szárnyait.

– Örülök, hogy ennyire szíveden viseled a nemzetségünk sorsát, mégsem mehetünk el Egyiptomba.

– De miért?

– Egyrészt nagyon messze van. Másrészt a Nílusban, mert ez annak a hatalmas folyamnak a neve, most ugyanolyan víz folyik, mint ami itt van, a tóban.

– Akkor… Akkor a békák hazudtak?

– Nem, kisfiam. Dehogyis! De most gyere, vacsorázz velünk, utána mindent elmesélek.  MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA / MIKLYA ZSOLT, RAJZ: DAMÓ ISTVÁN

ÍZZEL ÉS LÉLEKKEL

Csomós András séf

PALÓC LEVES

APRÓHIRDETÉSEK

Kedves Olvasóink! Hirdetéseinket az Önök szíves tájékoztatása érdekében tesszük közzé, ám azok tartalmát Kiadóhivatalunknak nem áll módjában ellenőrizni.

EGYÉB • HARANG eladó! Új öntésű, 725 kg­os, G hangú, füles. Érdeklődni: 06­30728­8161, info@harangontode.hu.

TRADICIONÁLIS

HARANGOK ÖNTÉSE

GOMBOS MIKLÓS ÉS FIA, FERENC

Ref.: www.harangontes.hu

Kultikus étel, amelyet sokan Mikszáth Kálmánhoz kötnek. Állítólag neki készítették először ürühússal. Ma már inkább marha vagy sertés kerül bele. Nekem gyermekkori emlék, ahogy nyáron bográcsban fő ez a savanykás, tartalmas leves. Ez a recept is a saját verzióm.

HOZZÁVALÓK:

A pörkölthöz: 100 g kenyérszalonna, 50 g sertészsír, 500 g marhalábszár, 200 g pucolt vöröshagyma, 1 gerezd fokhagyma, só, bors, őrölt fűszerkömény, 1 friss babérlevél, 1 db paprika, 1 db paradicsom, 600 ml víz vagy alaplé, pirospaprika, 1 sárgarépa, 1 fehérrépa, 1 kis zellergumó fele.

A levesbetéthez: 300 g burgonya, 200 g (mirelit) zöldbab (vágott).

A sűrítéshez: 250 g tejföl, fél csokor kapor.

A hozzávalókból klasszikus pörköltet készítünk, annyi eltéréssel, hogy babérlevelet is adunk hozzá, illetve a gyökérzöldségeket belereszeljük a fövő pörköltünkbe. A húst érdemesebb kisebbre kockázni.

Közben a burgonyát is felkockázzuk, majd sós vízben óvatosan félig vagy majdnem egészen megfőzzük. Ebben a vízben főzzük meg a zöldbabunkat is. Mind a babnak, mind a burgonyának az egyharmadát visszatesszük a főzőlébe és turmixoljuk, így nem kell liszttel vagy keményítővel bajlódni. A tejfölt is ilyenkor szoktam hozzáadni. Ennek az az előnye, hogy amíg – akár a bográcsban –rotyog a pörkölt, a zöldség bent kényelmesen megfő, és nem puhul túl vagy marad ress, ha esetleg túl későn raknánk a bográcsba. Amikor a pörköltünk már kiváló, hozzáadjuk a betéteket, a sűrített főzőlevet, és még egyszer összerottyantjuk. Tálalásnál adhatunk hozzá friss kaprot és/ vagy egy kevés fehérborecetet.

Cím: 2162 Őrbottyán, Rákóczi u. 134. Pf. 10.

Mobil: +36 30 948 9575 | +36 30 728 8161

Tel.: +36 28 360 170

E-mail: gombosmi@harangontes.h

Országos Református Tanévnyitó

A Magyarországi Református Egyház az idén Hódmezővásárhelyen rendezi meg az Országos Református Tanévnyitót augusztus 27­én, a Balogh Imsi Sportcsarnokban. Az ünnepséget református istentisztelet nyitja 11 órától. Az esemény házigazdája Bán Csaba, a Hódmezővásárhely­Ótemplomi Református Egyházközség lelkipásztora. Tanévnyitó beszédet tart Bruckner László, az Oktatási Szolgálat főigazgatója, majd köszöntőt mond Maruzsa Zoltán, a Belügyminisztérium köznevelésért felelős államtitkára.

Mit szeret a legjobban a hivatásában?

Erdély déli részén, a Zsil festői völgyében születtem, ott nőttem fel, ott érettségiztem. Anyai nagypapám ott szolgált lelkészként, szüleimnek, számos körülöttem élő, hívő embernek az Úr szeretetét megélő élete, példája nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy megtaláljam, felismerjem, mi az én feladatom, hivatásom Istentől. Isten Igéjét hirdetni, tanítani hatalmas ajándék számomra. Sokat jelent, hogy lelkészként, vallástanárként minden korosztállyal foglalkozhatom. Nagyon szeretem a gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket és az időseket egyaránt. Öröm velük, közöttük lenni.

Mit jelent önnek az imádság?

A szószékről is, a mindennapokban is úgy beszélek az imádságról, mint Isten egyik legcsodálatosabb ajándékáról, a vele való kapcsolattartás egyik legfontosabb lehetőségéről, eszközéről. Én magam is így gyakorlom, építem be az életembe. Akár egyedül, akár kisebb­nagyobb imaközösségben olyan jó Istenhez fordulni, mindenekelőtt vele mindent megbeszélni. Mindig van miért neki hálát adni, köszönetet mondani. Olyan jó hittel, ráhagyatkozással tőle kérni, kérdezni, s majd várni, hogy választ adjon, akarni, engedni, hogy munkálkodjon bennünk és általunk.

Hitoktatóként melyek a legfontosabb missziói célok, amelyeket meg szeretne valósítani?

Hála Istennek, gyülekezetünk hatalmas tanintézmény fenntartója. Több mint ezer gyerek, óvodás, általános iskolás és gimnazista van ránk bízva – ami tudjuk, hogy hatalmas felelősség is. Hitoktató társaimmal együtt azért imádkozunk, abban munkálkodunk a hittanórák és a többi hitéleti foglalkozás során, hogy a gyerekek, fiatalok felismerjék: mindaz, amit tanít, vár tőlünk Isten, nem csak az iskolai helyés időkeretre vonatkozik. Szeretnénk, hogy mindezeket Istentől elfogadva, az ő segítségével megéljék, továbbmondják, továbbadják. Isten Igéje legyen az életüket formáló, vezérlő erő mindenkor.

Hogyan kapcsolódik ki?

Az egyik kedvenc kikapcsolódásom ha aprósüteményeket készíthetek. Örömmel sütök akár egyedül, akár – sokszor előfordul – diákokkal, gyülekezeti tagokkal. Különösen szeretek hosszú sétákat tenni, kirándulni. Kikapcsol és egyben feltölt a találkozás, beszélgetés a barátokkal.

REFORMÁTUS

NÉVJEGY

„Itt van a napsugár” – szokták mondani a barátai, amikor megérkezik közéjük. Ez szeretne lenni mindenkor szolgálatában, munkájában, „világítani kicsiny fényével”. Liszka Noémi Ildikó Debrecenben végezte a teológiát, majd a vallástanárit. A tiszafüredi gyülekezetben töltött segédlelkészi év után is abban a közösségben maradt. Tizennégy évig ennek a gyülekezetnek volt a beosztott lelkésze, vallástanára, négy éve pedig a kisújszállási református gyülekezetben szolgál, tanít, ugyancsak beosztott lelkészként, vallástanárként.

Van-e az ön számára különösen fontos Ige?

Számos kedves, fontos üzenettel bíró Igét kaptam Istentől különböző, könynyebb­nehezebb helyzetekben, időszakokban, de most hadd emeljem ki azt, amit a teológiai évek elején helyezett különösképpen a szívemre az Úr, és vezérigém lett életemben, szolgálatomban: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16) Arra kérem Istent, hogy mindazzal, aki és amilyen vagyok, gondolataimmal, beszédemmel, cselekedeteimmel őt hirdessem, őt vigyem közelebb az emberekhez, akarjunk együtt az ő gyermekei, áldott eszközei lenni, és őt dicsőíteni. Hadd legyen a Bartha Gyula nyugdíjas esperes lelkipásztortól vett idézet az én követendő zárógondolatom: „Akard, hogy mások meglássák benned a jóságot, a hűséget, a szeretetet, az örömöt és a békességet.”  SZIRÁK

„A hit hallásból van”

(Pál levele a rómaiakhoz, 10. rész, 17. vers)

A

református egyház magazinműsora minden szerdán

• igei gondolatok,

• izgalmas interjúk, riportok,

• hitre jutott emberek történetei,

• aktualitások az egyház életéből,

• érdekességek és tudnivalók a Kárpát-medence reformátusságáról.

Minden időben!