A megváltó és újjáteremtő Istenre kell odafigyelnünk

vad-zsigmond-3.jpg

Fotó: Kalocsai Richárd

Annál nagyobb bizalom és kiváltság nincs számára, minthogy az Úristen országát ő is szolgálhatja – ez a lelki és fizikai építkezés határozta meg negyvenéves pályáját. Vad Zsigmonddal, a Debreceni Református Egyházmegye esperesével, a Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség elnök-lelkészével beszélgettünk nyugdíjba vonulása alkalmából.

Egy interjúban azt mondta, hogy nem készült lelkipásztornak, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Hogyan jutott erre a döntésre?

A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában végeztem a középiskolai tanulmányaimat. Éveken át építészmérnöki pályára készültem, a reál tárgyakat nagyon szerettem, és még a negyedik évfolyam előtti nyári szünetben is nagy energiával tanultam. Az egyik kedves barátommal folytatott beszélgetés, közös igeolvasás és imádkozás hatására a felvételi jelentkezési határidő előtt két héttel döntöttem el, hogy újjászületett emberként Krisztust hitelesebben és jobban tudom szolgálni, ha egész életemet neki szánom. Különös kegyelem, hogy az akkor hozott döntésemet nem bántam meg, sőt, az soha meg sem kérdőjeleződött bennem. A helyemen voltam, ahova elhívást, küldetést kaptam.

Pályafutásának első tíz évét Balmazújvároson töltötte. Milyen emlékek jutnak eszébe erről az időszakról?

A lelkipásztor életében az első szolgálati hely „az első szerelem” helye – feleségemmel, Hadházi Judittal együtt ez volt számomra a Balmazújvároson eltöltött évtized. Két templomot renováltunk, gyülekezeti központot építettünk. A töredező kommunista rendszer vége felé haladva – a korlátokat feszegetve – próbáltunk mindent megtenni, amit csak lehetett. A Hortobágy mellékén élő emberek nehezen fogadnak be idegent, de ha egyszer befogadják, akkor feltétel nélkül, őszinte szeretettel segítik, támogatják. Ezt mi is átélhettük. Négy gyermekünk Balmazújvároson született. A rendkívül sok munka, szolgálat ellenére áldott, szép és felejthetetlen időszak volt ez az életünkben.

vad-zsigmond-2.jpg

Fotó: Kalocsai Richárd

Hogyan következett a Nagytemplom?

Váratlanul. Tíz éve szolgáltunk már Balmazújvároson. Elég jól megismertük a két gyülekezeti rész, a német és a magyar falu tagjait. Miután befejeződtek a nagy építkezések, örömmel és egyre nagyobb energiával készültünk tenni a gyülekezet lelki épülése, fejlődése érdekében. Ekkor először a Debreceni Egyházmegye esperesének a kérése jutott el hozzám, hogy vállaljam el a Nagytemplom lelkipásztori állását, majd a nagytemplomi gyülekezet presbiteri küldöttsége jött el hozzánk ugyanezzel a határozott kéréssel. Fiatalnak, felkészületlennek és tapasztalatlannak éreztem magam, akinek még hosszú évekre lenne szüksége ahhoz, hogy ilyen nagy kihívásnak meg tudjon felelni. Egyetlen indokot tudok mondani arra, hogy miért jöttünk mégis Debrecenbe: sokat kritizálták az akkori nagytemplomi állapotokat, és ennek a véleménynek én hangot is adtam. Amikor hívtak a gyülekezetbe, akkor el kellett döntenem, hogy most csak a szám jár, vagy pedig megpróbálom másként végezni a szolgálatot. Nem bántam meg, hogy igent mondtam és a közösség lelkipásztora lettem.

„Én vagyok az Úr, minden élőnek az Istene. Van-e számomra lehetetlen?” (Jer 32,27) Jeremiás próféta szavai, amelyeket 1990-ben beiktatása és 2020-ban búcsúztatója alkalmából is felidézett – mit jelentettek akkor és most?

Óriási erőpróbaként és hatalmas feladatként, „lehetetlen küldetésként” tekintettem a nagytemplomi szolgálatomra. Tudatosult bennem, hogy Isten nélkül ez nem fog menni. Beiktatásomkor úgy fogalmaztam, hogy az Úr segítségét és erejét kérve igyekszem végezni minden szolgálatomat, és Lelke vezetésével szeretnék segíteni, hogy ebben a gyülekezetben minél többen találják meg rendelt helyüket. A búcsúzáskor pedig azt mondtam, hogy magammal nem vagyok megelégedve. Szerettem volna többeket hozzá vezetni, többet tenni a gyülekezet építéséért. De hálás vagyok azért, mert méltatlanságom ellenére engem is használt országa építésében – ennél nagyobb bizalom és kiváltság nincs számomra. Az élő Isten idézett kérdése szolgálatom évtizedei alatt sokszor megszégyenített, és minden élethelyzetben átsegített a kishitűségen, a reménytelenségen, a bizonytalanságon.

„A bennünk és általunk munkálkodó Istennek semmi sem lehetetlen” – fogalmazott december 13-án búcsúprédikációjában. Igen sok dolgot tett az elmúlt évtizedekben: alapítója és a mai napig elkötelezett működtetője az Immánuel Otthonnak, a Nyitott Ajtó Szociális Központnak, illetve a Reménysugár Hajléktalanok Nappali Melegedőjének. Miért tartotta fontosnak, hogy az egyház fellépjen ezeken a területeken?

Egyik intézményünk alapításának a gondolata sem az én ötletem volt: mindegyik alulról jövő kezdeményezés eredményeként jött létre. Én csupán megértettem a halmozottan sérült gyermekek szüleinek a kérését, kérdését: „Mit tesz a református egyház a mi gyermekeinkért?” Így jött létre az Immánuel Otthon, immár harminc évvel ezelőtt. Akkor négy munkatárssal és tizenkét gyermekkel indultunk, jövő év szeptemberétől pedig, az új iskolaépület elkészülését követően hetven munkatárssal és összesen százötven gyermekkel, fiatallal fogunk foglalkozni. A Nyitott Ajtó otthont huszonöt évvel ezelőtt, egyik kedves gyülekezeti tagunk kezdeményezését felkarolva hoztuk létre. Az egymást nem vagy alig ismerő, vasárnaponként hozzánk járó emberek találkozási lehetőségeként indult. Bővülő szolgálataink eredményeként az intézmény ma már naponta kétszáztíz, leginkább idős testvérünk közösségi tereként működik. A rendszerváltás után szembesültünk a hajléktalan emberek számának drasztikus növekedésével, láttuk kiszolgáltatottságukat. Eleinte egy tízfős gyülekezeti önkéntescsapat foglalkozott velük, majd tizennégy évvel ezelőtt megalapítottuk a Reménysugár Otthont. Itt jelenleg naponta hatvan embernek adunk ételt, a krízisidőszakban pedig éjszakai szállást is biztosítunk nekik. A kezdeti időszakban szinte naponta felkerestem a gondozottjainkat, és mindig lelkileg feltöltődve jöttem el tőlük. Meg vagyok győződve, hogy ez a szolgálat nem csak azoknak segítség, akiket felkarolunk és támogatunk: nekünk, a nagytemplomi gyülekezet tagjainak is lelki erősödést jelent.

vad-zsigmond-1.jpg

Fotó: Kalocsai Richárd

2008-ban debreceni esperes lett. Milyen célokat tűzött ki maga elé, és hogy látja, ezek miképpen valósultak meg?

Elképzeléseimet úgy fogalmaztam meg, hogy „legyen ez az Istentől számunkra elkészített hat esztendő az odafigyelés ciklusa mindannyiunk életében!” Mindenekelőtt a teremtő, megváltó és újjáteremtő Istenre kell odafigyelnünk, az ő szavára, élő és életet adó igéjére. Figyeljünk a gyülekezetekre, azok kicsinyeire és nagyjaira. Ennek szellemében egyházmegyénk harminchat gyülekezetében – egy-egy nagyobb, tehetősebb és kisebb, szerényebb lehetőségekkel rendelkező közösség között – testvérkapcsolat alakult ki. A lelkipásztorok figyelmét az egymással törődés fontosságára is felhívtam. Ezt segítendő négy lelkészi kiskört hoztunk létre. Debrecen városában három új gyülekezetet alakítottunk, két missziói gyülekezetünk pedig anyagyülekezetté vált. Fontosnak tartottam az odafigyelést az ifjúságra, a hitoktatás minőségére, a missziői és diakóniai munkára is. Egyházmegyei újságot indítottunk Közösség címmel, negyedévenként ezer példányban jelenik meg. Ösztönöztem az odafigyelést a diaszpórában élő református testvéreinkre, és a külföldi reformátusokkal is szorosabb kapcsolattartásra törekedtem.

Ahogy említi, missziói feladatának érezte a nemzetközi kapcsolatok megteremtését és folyamatos gondozását. Honnan jött ez az indíttatás?

Teológuskoromtól erős volt bennem a késztetés, hogy a magyar református értékeket megismertessem azokkal, akikkel a keresztyénség nagy családjában összetartozunk. A Magyar Református Egyház tagegyházaival természetes volt a kapcsolattartás: kerestük azokat a kárpátaljai és erdélyi egyházmegyéket, gyülekezeteket, amelyeket egymás hitét erősítve és egymás tapasztalatai által gazdagodva segíthetünk, támogathatunk. A református értékeink átadásának célja és a külföldi jó példák keresése vezetett az amerikai és dél-koreai testvérkapcsolatok felkutatásában. E távoli országok reformátusai ámulattal tekintettek bele a múltunkba. A teológiai gondolkodásunk, az egyházművészetünk, az építészeti örökségünk és a szolgálatunk sok tekintetben lenyűgözte őket. Ugyanakkor a charlotte-i Myers Park vagy a dél-koreai Myungsung gyülekezetek jó példával szolgáltak közösségi és intézményi életünknek. Az egyházmegye espereseként igyekeztem a kebelbeli gyülekezeteket is segíteni a külkapcsolatok terén. Az erdélyi Görgényi Egyházmegyével és a skóciai Dumfries and Kirkcudbright Egyházmegyével különösen jó testvérkapcsolatot építettünk ki. Utóbbival rendszeres tematikus találkozókat szerveztünk, hogy tanuljunk és épüljünk egymás hite, gyakorlata által. A Tiszántúli Egyházkerület külügyi és ökumenikai előadójaként szintén segítettem a külkapcsolatok élénkítését, így például annak az indiai testvérkapcsolati megállapodásnak a létrejöttét is, amelynek keretében dél-indiai reformátusok intézményhálózatát támogatjuk. Több cikluson keresztül elnöke lehettem a Zsinat Külügyi és Ökumenikus Bizottságának. Mind a nemzetközi szervezetekben, mind a testvéregyházakkal való kapcsolattartásban nyitott voltam a találkozásokra, az őszinte beszélgetésekre.

Ezeknek az alkalmaknak sokszor volt helyszíne a Nagytemplom, amely a magyar reformátusság egyik emblematikus épülete. Az elmúlt évtizedekben milyen turisztikai fejlesztéseket végeztek?

A Nagytemplom Debrecen városának legismertebb nevezetessége, egyike hazánk nemzeti emlékhelyeinek, ezért a látogatókat színvonalas, innovatív, mégis a templomi környezethez illő látnivalókkal és programokkal kell fogadnunk. Az elmúlt évek legnagyobb turisztikai fejlesztése 2014-ben valósult meg: ekkor alakítottuk ki a két torony közötti panorámajárdát, ahol harmincöt méteres magasságból gyönyörködhetünk a látványban. Érdekesség, hogy ez a kilátópont annyira népszerű lett, hogy már több tucat lánykérésnek is helyszínéül szolgált. Látogathatóvá tettük a padlásteret, ahol a templomtér kupoláját felülnézetből, mondhatni „kifordítva” is láthatják az ide érkezők. A felújításkor szem előtt tartottuk, hogy a templom minél többeknek látogatható legyen, ezért a keleti toronyban lift könnyíti meg a közlekedést, a templomi tájékozódást segítő táblák pedig Braille-írással is olvashatóak. A szolgáltatásokat is bővítettük: bevezettük a múzeumpedagógiai foglalkozásokat, a kiemelt időszakokban pedig éjszakai látogatásokkal, ingyenes orgonakoncertekkel és tárlatvezetésekkel is színesítettük a programkínálatot. A technikai fejlesztéseknek köszönhetően a templomban több interaktív kiállítóteret is kialakítottunk, mobilapplikáción keresztül is lehet belépőjegyet vásárolni, a templomi helyszínek leírásait pedig QR-kódok segítségével magyar és angol nyelven is elolvashatják a látogatók a készülékeiken. A befektetett munka gyümölcseként az elmúlt években nagyarányú növekedést tapasztaltunk a látogatószámban: 2019-ben átléptük az évi ötvenezres létszámot.

Vad Zsigmond búcsú

Vad Zsigmondot búcsúistentiszteletén Fekete Károly tiszántúli püspök méltatta

Fotó: ttre.hu

Mit mondana, ha meg kellene fogalmaznia, mi lehet ma az egyház legnagyobb feladata?

Ez kortól független, változatlan: szüntelenül növekednünk kell az Istenre figyelés és az imádkozás szolgálatában. A gyülekezeteken belül olyan kis közösségeket kell építenünk, ahol a családi, szeretetteljes légkör dominál, és így teszi vonzóvá az egyházat, a Krisztus testét. A jelenlegi egyházi struktúra, vagyis a gyülekezeti, egyházmegyei, egyházkerületi és zsinati felépítés, szerkezet átgondolásra szorul. Ugyanis amíg a gyülekezetektől valami eljut a Zsinathoz, addig hosszú idő telik el. Nem a Zsinat a legfelsőbb szint az egyházunkban, mert az valójában a gyülekezet. Ami jó ebben a struktúrában, azt természetesen meg kell őrizni: én nem szeretnék kongregacionalista egyházban élni, amelyben mindenki „úr a saját portáján”. De szeretnék olyan egyházi közösségben élni és szolgálni, amelyben egyre inkább a gyülekezetek kerülnek a központi helyre. Voltak erre próbálkozások az Egyházi Jövőkép Bizottságban – hátha valóra válhat valami az általa megfogalmazottakból. Meg vagyok győződve, hogy az embereknek arra van szükségük, hogy érezzék: szeretjük őket. Az nem elegendő, hogy állandóan beszélünk róla, mert azt mondják: ezek mindig a szeretetről papolnak, de ez nem segít rajtunk. Ha azonban érzik a szavainkból, a mozdulatainkból, tapasztalják, mert sugárzik a lényünkből, hogy valóban szeretjük őket, akkor hitelesen élünk és szolgálunk.

Milyen útravalót hagyna az utódoknak?

Egy történettel válaszolnék. XXIII. János pápa először fogadta audiencián egyik püspökét, aki panaszkodni kezdett neki: anynyira terhelt a hivatala, hogy még aludni sem képes. János pápa ezt felelte: „Ezt a dolgot én is ismerem. Egyszer egyenesen egy angyalnak panaszoltam el, hogy milyen sok gonddal jár a hivatalom. Mire az angyal álmomban ezt válaszolta: Giovanni, ne vedd magad ennyire komolyan!” Bizony, sokszor az a baj, hogy magunkat, saját személyiségünket, egyéni terveinket, elgondolásainkat, vágyainkat és betöltött pozíciónkat túl komolyan vesszük. Nem győzöm hangsúlyozni – mindenekelőtt magamnak, de munkatársaimnak is –, hogy nincs pótolhatatlan ember. Gyakran megkísért bennünket az a gondolat, hogy nélkülünk megállna az élet, nem mennének tovább a dolgok, káosz lenne. Pedig ez nem így van. Bízzunk többet Istenre!

Hogyan tekint a következő időszakra, mi fogja kitölteni a mindennapjait?

Reménységgel és nagy-nagy várakozással tekintek rá. Szeretnék többet segíteni a családomnak. Unokáimnak szeretnék legalább valamennyit megadni abból, amit gyermekeimnek nem tudtam. Szeretnék többet olvasni. Nem az elhívásomról és küldetésemről mondtam le, hanem csak a hivatalos lelkész-esperesi státuszomról. Egyházam a jövőben is számíthat rám, örömmel és készségesen segítek, szolgálok, ha ezt kérik tőlem. 