Őseink hite a jövő reménye – tartja a régi, keresztyén identitást erősítő jelmondat. Ha röviden végigtekintünk a Kárpát-medence egymástól több száz kilométerre fekvő településein valaha szolgáló, mártír református lelkipásztorok életén és megvizsgáljuk vértanúságuk körülményeit, akkor olyan hitvalló életutakat találunk, amelyek Krisztus békességes lelkületére mutatnak. A XX. század a keresztény mártírok évszázada. A különböző diktatúrák kegyetlenségei következtében sok egyházi ember szenvedett ártatlanul, hamis vádak alapján elítélve kapott börtön- vagy halálbüntetést. A magyarországi 1956-os forradalom eltiprását követő egyetlen, bírósági ítélet alapján kivégzett anyaországi lelkész, Gulyás Lajos (1918–1957) vagy a partiumi Sass Kálmán (1904–1958) életútja mellett a vizsgálati fogság idején a hatósági brutalitás következtében Kárpátalján szörnyethalt Gecse Árpád (1907–1959) hitbéli elkötelezettségében példa lehet bármely felekezethez tartozó keresztyén ember számára.
A II. világháborút lezáró békeszerződések után, az 1940-es évek második felétől a Szovjetunió hatalmi érdekszférája érvényesült Kelet-Európában. A szovjet blokk országai diktatórikus működési elvükben sok hasonlóságot mutattak. Az anyaországtól elszakított utódállamokban az antiklerikáris és a magyarellenes szemlélet egyaránt sújtotta a kisebbségi sorban élő magyar egyházi emberek életét.
Az 1956-os forradalom idején készült a Reformáció hetilap egyetlen lapszámot megélt kiadványa, amely november 4-én, a szovjet hatalomátvétel napján jelent meg. Az újság fejlécén Pál apostol a filippibeliekhez írott leveléből vett idézet figyelmeztet: „az az indulat legyen bennetek, amely volt a Krisztus Jézusban is”. Ez az igehely a később ártatlanul megölt lelkipásztorok vezérigéjének is tekinthető. Az újság címlapján közölték Ravasz László november 1-jén elmondott rádióbeszédét: „A magyar református egyház csodálattal és hódolattal adózik a nemzeti felkelés hőseinek… Anyai fájdalmában siratja el a hősi halottainkat: minden magyart, aki életét adta ebben a küzdelemben, s vére árán még drágábbá tette mindnyájunk számára a magyar szabadságot. Csókot a sebekre, virágot a sírra! Minden sebre, minden sírra, de közöttük különösen fájót és különösen könnyest annak a két fiatal hittanhallgatónak, két református teológusnak sírjára, aki az Alma Mater kapujától párszáz méternyire hősi halált halt.” Ravasz püspök beszédében Herczegh Lajosra és Magócsi Istvánra emlékezett, akik a Ráday és a Kinizsi utca találkozásánál a megszállók fegyvere által vesztették életüket. Ravasz László vigasztaló felhívása nemcsak az elhunyt teológushallgatók feletti gyászbeszédként, hanem egyházvezetői búcsúztatóként is felfogható a forradalommal kapcsolatban ártatlanul kivégzett emberek emléke előtt. A Magyarországi Református Egyház szolgálati területén egyetlen lelkipásztort sújtottak halálos ítélettel a forradalom eltiprását követő években. A felvidéki születésű Gulyás Lajos a Győr-Sopron megyei Levél község lelkipásztora volt. Mosonmagyaróváron az 1956. október 26-i, a határőr laktanyából a tüntetőkre leadott sortűz következtében kialakult lincshangulatot próbálta a maga békés, lelkipásztorra jellemző lelkületével megfékezni. A Kádár-korszak bírósága a valóságban történtekkel ellentétben mégis a levéli lelkészt állította be felbujtóként, és 1957. december 31-én Győrben kivégezték. Romániában Sass Kálmán érmihályfalvai lelkészre hamis vádakkal 1958. október 6-án – a magyar nemzeti gyásznapon – mondtak ki halálos ítéletet. Őt a román államrend elleni szervezkedéssel vádolták, a koholmány szerint a magyar forradalmi kormány miniszterével, Maléter Pállal játszott össze. Vértanúhalálát a szamosújvári börtönben 1958. december 2-án kellett elszenvednie. A diktatúra a lelkipásztorok életét kioltotta, de hősies helytállásuk mindmáig fáklyaként világít.
A szerző művészet- és művelődéstörténész, új és legújabb kori történeti muzeológus
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!